Azonnal felhúzzák a bizalmatlanság falait, a baloldalon, a jobboldalon, középen, és midenhol másutt. Próbálják csak ki, én így tettem az előző három napban: próbálják meg Lengyelországban felvetni azt az ötletet, hogy keressünk közös nevezőt az Európai Unió és az Orosz Föderáció között. Az eredmény az lesz, kisimul az összes törésvonala ennek a megosztott országnak, és mindenki egyként felsorakozik az európai nagyhatalmakkal szemben.
Egyből rávágják, hogy Franciaország és Németország a lengyelek háta mögött akar egyezkedni az orosz szörnyeteggel, hogy el akarják adni Ukrajnát egy hordó olajért, és el akarják árulni azt a kevés orosz embert is, aki még megpróbál harcolni a demokráciáért. „De nem…” – tiltakozna ön is, azonban, mielőtt bármit mondhatna, a történelem betapasztja a száját: Lengyelország felosztása, 1939, az elmúlt két évszázad, ez a nyugati mánia, hogy magára hagyják Lengyelországot a bajban, visszaüt ránk, különösen Franciaországra, mint egy öröklött betegség.
Tehát, mindenekelőtt: ne hagyják, hogy a lengyelek eltévesszék az évszázadot. Habozás nélkül emlékeztessék őket, hogy létezik egy Európai Unió, amelyeknek ők is tagjai, amelyben jelentős súlyuk van, és hogy egyik európai állam sem tudna tárgyalni az ő sorsukról senkivel, anélkül, hogy ne szereznének róla tudomást két nap alatt. Vessék oda a lengyeleknek:
„Fejezzék be, hogy úgy tesznek, mintha nem számítanának!”
Meglepetésükben és örömükben elakad majd a szavuk, és önök lecsaphatnak az alkalomra, hogy biztosítsák őket arról, hogy éppen ellenkezőleg: annak az országnak a gazdasága, a népessége és a politikai súlya, amelyik térdre kényszerítette a szovjetizmust, nem olyan tényezők, amelyeket figyelmen kívül lehetne hagyni. Ennél a pontnál elkezdődhet a párbeszéd a valódi kérdésekről.
A lengyelek elsöprő többsége úgy áll hozzá, hogy nem lehet tárgyalni Vlagyimir Putyinnal, nemcsak azért, mert nem tartja a szavát és megszegi a nemzetközi jogot, hanem mert Putyin soha nem venné föl a gyengébb fél szerepét, és ezért az ő javára kellene egyre nagyobb engedményeket tenni, egészen odáig, hogy egyszercsak el kellene fogadni, hogy visszaállítják az orosz birodalmat és a befolyási övezeteit, miközben hiába várnánk, hogy az étvágya csillapodik.
Mit tegyünk akkor?
Semmit? Üljünk ölbe tett kézzel egy olyan emberrel szemben, aki egyre többet akar, és ne próbálkozzunk minimális tárgyalással sem?
Az ellentmondás annyira nyilvánvaló, hogy az ember hamar megérti, mire vágyik a lengyel tudatalatti: arra, hogy visszatérjen Európába egy olyan amerikai szuperhatalom, amelyik elég erős és elég eltökélt ahhoz, hogy tiszteletre tanítsa a Kremlt. Igen… van ebben logika, de egyetértünk abban, kedves lengyel barátaim, hogy az Amerika, amelyikről álmodnak, már akkor sem létezett, amikor az orosz csapatok bevonultak Grúziába, és Kijevért sem álltak bevetésre készen?
Psszt! Csönd legyen! Nem szabad ezt túlságosan hangoztatni, nehogy ennél is gyorsabban vonuljanak ki az amerikaiak, de igen, a lengyelek is tisztában vannak vele, olyannyira, hogy a külügyminiszterük a saját minisztériumában az „Európai védelmi politikáról” beszél, és sajnálkozik, hogy a németek és a franciák még nem vonták be őket az európai tank-projektjükbe. Nagyot változott a helyzet Lengyelországban, de annyit azért nem, hogy elképzelhetőnek tartsák a tárgyalást Vlagyimir Putyinnal, ugyanis egy ilyen felállásban, mondanák önöknek, az unió lenne az, aki szívességet kérne, és ő tárgyalna a gyengébb pozícióból.
Lengyelországban a hírszerzés és az orosz ügyekre szakosodott kutatóintézetek szerint az orosz elitek nyugtalanok a gazdasági helyzetük, Kína súlya és az országuk visszamaradott ipari fejlődése miatt, de a politikai körök és a közvélemény nem osztja ezt a nézetet, még a legjobban tájékozottak sem. Az Oroszország-szakértőiket kivéve a lengyelek úgy tekintenek Oroszországra, mint egy emelkedőben lévő hatalomra, amelyik három kontinensen áll készen a támadásra, és amelynek semmit nem szabad engedni Európában, Európa határain.
Ha ez lenne a helyzet, igazuk lenne, de erről szó sincs.
Habár még mindig erős a pozíciója, Vlagyimir Putyin népszerűsége hanyatlóban van. A társadalmi elégedetlenség egyre nagyobb, mert a nyugati szankciók és a beruházások hiánya rányomja a bélyegét a mindennapi életre. A Közel-Kelet Oroszország Vietnámjává változhat, mert az iráni rezsim gyengül, és mert a helyzet olyan gyorsan változik a térségben, hogy a Kreml hamarosan elvesztheti a fonalat, hogy mit tegyen, kivel és ki ellen.
Kínára támaszkodhat esetleg Oroszország, de egy elefánt és egy egér közti párbeszédben könnyű észrevenni az erőviszonyokat. A kínai-orosz vonal nem kecsegtet sok jóval a Kreml számára, ami pedig Ukrajnát illeti, azt a háborút Oroszország elvesztette. Lehet, hogy elcsatolták a Krím-félszigetet és elfoglalták Kelet-Ukrajnát, de Vlagyimir Putyinnak sikerült identitást kovácsolnia az ukránoknak Oroszország ellenében, és nem sikerült destabilizálnia az országot, éppen ellenkezőleg: a gazdasági növekedés megindult és az intézmények megerősödtek.
Oroszországnak meg kell találnia a kiutat Ukrajnából. Szüksége van az Európai Unióra, hogy kiegyensúlyozza a kapcsolatát Kínával. Ez legalább akkora politikai szükségszerűség, mint gazdasági és ipari. Ezekben az ügyekben a lengyelek is egyetértenek, anélkül, hogy sok szót vesztegetnének rájuk.
„Talán – mondják, – de…” De ha Oroszország ennyira gyenge, és ennyire szüksége van ránk, miért nem hagyjuk inkább magára a problémáival?
A kérdés nem alaptalan, mert a cinizmus nem idegen a politikában, de a probléma az, hogy Oroszországnak hatalmas lehetőségei vannak rá, hogy gondokat okozzon nekünk, európaiaknak, Lengyelországot is beleértve, és arra van szükségünk, hogy Oroszország ne éljen ezzel a hatalmával. Szükségünk van rá, hogy Oroszország ne avatkozzon bele a választásokba, hogy ne támogassa a szélsőjobboldalt, hogy ne keltsen bonyodalmakat Európában, és hagyja abba a homályos ügyködéseit. Nem csak, hogy afelé kell terelnünk Oroszországot, hogy érdekében álljon inkább nem zaklatni minket, hanem biztosítanunk is kell a közös földrészünk stabilitását egy olyan időszakban, amikor a globális felmelegedés, az afrikai népességrobbanás és a belőlük eredő migráció állít minket kihívások elé.
Csakúgy, mint a Helsinki megállapodás idején, stabilizálnunk kell az európai határokat, és le kell fektetnünk egy kölcsönösen jövedelmező gazdasági együttműködés alapjait. Csakúgy, mint a hetvenes években, vissza kell tartanunk Oroszországot, azzal, hogy képesek vagyunk neki olyan javaslatokat tenni, amelyek a közös érdekeinket szolgálják. Brezsnyev Szovjetuniójával sikerült. Miért ne tennénk legalább egy próbát Putyin Oroszországával?
