El fog jönni az ideje. Nem történhet másképpen, de mégis, annyira lehangoló, annyira aggasztó, annyira elképesztő, hogy Németország nem mondott azonnal igent Franciaországnak, miután Franciaország felajánlotta az összes európai partnerének, hogy kezdjenek „stratégiai párbeszédet a francia nukleáris elrettentő arzenál szerepéről a kollektív biztonságunk szavatolásában”.
Franciaország ezzel utat nyitott ahhoz, hogy közkinccsé tegye a nukleáris erejét. Az ország az elnökén keresztül kijelentette, hogy „az életbevágó érdekeinek már európai dimenziója is van”. Abban a pillanatban, amikor az amerikai védőernyő ennyire bizonytalanná válik, Franciaország felajánlotta, hogy kiterjeszti a saját nukleáris védelmét az egész unióra. Sőt, tovább ment: a beszédben, amit pénteken tartott az École de Guerre-ben, Emmanuel Macron kijelentette, hogy mindegyik tagállam, amelyik elfogadja ezt a stratégiai párbeszédet, „részt vehet a francia haderő gyakorlataiban”.
Franciaország alaposan megkeverte a kártyákat, és…
Semmi, semmi válasz, csak mély csönd Berlinből, és az unió többi fővárosából, pedig a köztársasági elnök még arra is ügyelt, hogy megelőzze a bizalmatlanságot és a félreértéseket, amelyeket a kezdeményezése kiválthat.
Elmondta, hogy a közös védelem egy „európai oszlop kell, hogy legyen a NATO keretein belül”, hogy az Észak-atlanti Szövetség megkerülhetetlen, és az is kell hogy maradjon, hogy az európai védelem megerősítése nem vezethet a Franciaországnak tulajdonított Amerika-ellenességhez, miközben amerikai szövetségeseink azt kérik, hogy növeljük a biztonsági erőfeszítéseinket. A francia elnök szóba hozta az etikai kérdéseket is, amelyeket a nukleáris fegyverek birtoklása jelent Berlin számára. Egy szóval: megmutatta, hogy nagyonis tisztában van az összes problémával, amelyeket a javaslata jelenthet a német partnereinknek, Németország részéről mégsem hallottunk három udvarias, érdeklődő szót sem.
A dolgok mozgásba fognak lendülni, ez elkerülhetetlen. A kancellária nem lesz képes sokáig úgy tenni, mintha ezt a beszédet meg sem tartották volna, de kérdés, hogy miért megy minden ilyen lassan, amikor az kerül szóba, hogy meg kellene változtatni az európai status quo-t, és miért van az, hogy a francia javaslatokra rendre ilyen súlyos hallgatás a válasz?
Az első okot úgy hívják, hogy Macron. Fiatal, hiperaktív, az összes fronton jelen van egyszerre: ez az elnök az agyára megy az európai partnereinek és kifullasztja őket azzal, hogy olyan helyzetekbe hozza őket, amelyekben muszáj reagálniuk a kezdeményezéseire, és nem úszhatják meg a lehető legkevesebb cselekvéssel, ahogy szokták. Németország nehezen viseli el, hogy nincs egyedül a kormányrúdnál, hogy nem csak ő határozza meg a napirendet, és nem csak abból áll a munkája, hogy megszerezze a támogató többségeket a saját téziseihez. Annál is kevésbé viseli el, mert a kancellárja távozóban van, azután, hogy olyan sokáig uralkodott az unióban, az új német egyensúlyokat pedig még nem találták meg.
London már máshol jár. Berlin önmagát keresi. Róma és Madrid válságok szorításában küzd. Hollandiát a brit amputálás fájdalma rágja, a régi kommunista Európa pedig, Lengyelországgal az élen, annyira meg van rémülve az amerikai távolodástól, hogy attól fél, ha belemegy, hogy egyáltalán elképzeli ennek a távolodásnak a következményeit, azzal áldását adja rá.
A franciákat lefoglalja a saját társadalmi haragjuk, és nem látják, hogy Franciaország lett az európai flotta anyahajója, a nemzeti hajóknak pedig nincs parancsnokuk. Emmanuel Macron pedig ugyanannyira idegesíti az unió többi részét, mint Franciaországot. A vitalitása pont olyan elviselhetetlen Berlinnek, mint a franciák kétharmadának, és senki nem tudja, hogy mit válaszoljon neki, mert tíz javaslattal jár mindenki más előtt.
Ez az elnök túl gyorsan megy előre.
Itt lenne az ideje, hogy rájöjjön erre, hogy lassítsa a lépteit, hogy ellátogasson a csapatokhoz, akik elvesztek a hátvédben. Egyébként már hozzá is kezdett ehhez pénteken, amikor rávette magát, hogy olyan dolgokat fejtsen ki a NATO-ról, amelyekről alapesetben el szokott felejtkezni, mert az ő szemében annyira egyértelműek. De nem Emmanuel Macron az egyetlen probléma.
Az unió elsősorban nem ezzel a hosszútávfutóval birkózik, sokkal inkább a változtatásoknak a horderejével, amelyekre vállalkoznia kellene. A káosz, amelyet Donald Trump okozott a nemzetközi színtéren, a kirohanásai az Észak-atlanti Szövetség ellen, és az a felfogása, hogy az unió ártani akar az amerikai gazdaságnak, felébresztette az európaiakat. Az európai védelem, a közös beruházások a jövő iparágaiba és az unió politikai megerősítése olyan ötletek, amelyekről ma már egyetértés van az unióban, csak éppen mindenki máshogyan képzeli el őket.
A közös beruházások azt jelentik, hogy közös iparpolitikája lesz az uniónak, vagy nem? A huszonhetek politikai megerősítése jelentheti azt, hogy az unió mer majd az Egyesült Államoktól eltérő álláspontot képviselni Irán ügyén kívül is, és nem csak a szavak szintjén, vagy nem? A közös védelem elvezetheti az uniót ahhoz, hogy elfogadja a francia védelmi arzenál közös használatba vételét, és ahhoz, hogy kimondja: Európa nem fizet meg akármilyen árat azért, hogy az Egyesült Államok szíveskedjen továbbra is megvédeni?
Párizsban világos, hogy mik a válaszok ezekre a kérdésekre, de Berlinben és a többi európai fővárosban egyáltalán nem. Védelem, beruházások, és erős politikai fellépés: az unió most már elfogadja azt, amit nem is olyan régen még elutasított, de amikor választani kell, amikor az elveket cselekvésbe kell fordítani, olyan erős szédülés fog el mindenkit, érthető módon, hogy a rémület megbénítja a 26 kicsi és nagy tagállamot. Mivel azonban lehet, hogy Donald Trumpot újraválasztják, és mivel a szükség nagy úr, ez az állapot nem fog örökké tartani – minél gyorsabban véget ér, annál jobb.
