Nem, Borrell úr! Elnézést, hogy ezt kell mondjam, de ön súlyosan tévedett, amikor múlt héten az unió Zágrábban összegyűlt 27 külügyminisztere előtt kijelentette, hogy: „Ha csak a céljaikra gondolnak, és elfelejtkeznek a képességeinkről, az már nem a politika, hanem a bűvészkedés kategóriája (…) A képességeinkhez és az erőforrásainkhoz mérten kell, hogy cselekedjünk, és nincs meg hozzá a képességünk, hogy felállítsunk egy repüléstilalmi övezetet Szíriában.”
Habár a német kancellár és a holland külügyminiszter, ez a két nagy bűvész, ez a két felelőtlen, szeleburdi alak nyilvánosan biztosították a támogatásukról az Idlib fölötti repüléstilalmi övezet ötletét, sajnos az ön szava talált célba. Így, mint általában, nem fogunk csinálni semmit, de ellentétben azzal, amit ön mondott, Főképviselő úr, a politika nem abból áll, hogy a céljainkat alakítjuk a képességeinkhez, hanem, hogy a képességeinket fejlesztjük a céljainkhoz, és ebben a konkrét esetben pedig az alapvető szükségszerűségekhez.
Az uniónak természetesen nincsenek rá eszközei, hogy ellenőrzés alá vonja az eget Idlib fölött.
Nincsenek, mert még mindig nincs közös európai védelem, de mindannyiunknak, vagy akár csak néhány tagállamnak közösen bőven elég repülője van ahhoz, hogy megvalósítsa az ötletet. Ha arra szólította volna föl a minisztereket, hogy vállalják föl a felelősségüket, és szíriai bizonyítékokkal alátámasztva emlékeztette volna őket, hogy mekkora szükség van a közös katonai eszközökre, hogy megértessük és tiszteletben tartassuk az érdekeinket, akkor előrébb vitte volna a vitát, ahelyett, hogy a visszakozásról prédikált volna.
Ahelyett, hogy még jobban hiteltelenítjük az uniót azzal, kijelentjük: nem létezhet, megmutathatta volna az unió polgárainak, hogy az unió választhatja a cselekvést is, és hogy nem késlekedhetünk tovább azzal, hogy lefektetjük egy közös erő alapjait. Időközben pedig összehangolhatjuk a tagállami eszközeinket, itt, most, azonnal, minden alkalommal, amikor szükséges, ugyanis…
Ennek az idlibi térségnek, amely elsőként vette föl a harcot a szíriai rezsimmel, több, mint két millió lakosa van, akikhez csatlakozott körülbelül 900 ezer menekült olyan területekről, amelyeket Bassár El-Aszad hadserege visszafoglalt. Ez már több, mint hárommillió ember, akik nagyon is tisztában vannak vele, mi vár rájuk, ha a damaszkuszi mészáros kezei közé kerülnek, és, hogy ha nem védi meg őket valaki, nem lesz más választásuk, mint áttörni a török határon.
Ez az első pont, a második pedig, hogy a török elnök, Recep Tayip Erdogan legalább annyira nem akarja, hogy tüzet kelljen nyitnia ezekre a szerencsétlenekre, mint hogy be kelljen őket fogadnia, miközben már három és félmillió szíriai menekült van az országában. A lakossága egyre inkább elutasító a menekültekkel szemben, mert növelik a versenyt a munkaerőpiacon. Hiába vettük a kezünkbe, mi, európaiak a finanszírozását az infrastruktúrának és a segélyeknek, amelyeket ez a dráma megkíván, a helyzet már nem tartható Törökországban, és ez az oka annak, hogy Recep Erdogan zsarolni kezdett a görög és a bolgár határ megnyitásával.
Vagy megszervezik velem az idlibi légtérzárat, mondja Erdogan, vagy átveszik a menekültjeimet, miközben én befogadom azokat, akik a szíriai határomon kopogtatnak.
Elfogadhatatlan-e ez a zsarolás? De még mennyire.
Annál is inkább visszataszító ez a zsarolás, merthogy Törökország bábuként használja a menekülteket, amikor elhiteti velük, hogy az európai határok nyitva állnak előttük? Ez is igaz, és Erdogan ettől nem lesz nagyobb diktátor, mint amekkorává amúgy is vált mostanára, de vajon mi tényleg erkölcsösebbek vagyunk amikor a kisujjunkat sem mozdítjuk azért, hogy segítsünk az európai tengerparti országokon, Görögországon és Olaszországon, és felháborodunk mások szívtelenségén, miközben gondosan zárva tartjuk a határainkat?
Talán igazunk, van, harmadik pontként, hogy zárva tartjuk azt ajtókat, mielőtt a saját szélsőjobboldalunk akkora súlyra tesz szert, mint Németországban. Ez egy teljesen védhető álláspont, viszont nem tehetjük meg – negyedik pont, – hogy elutasítjuk a menedékkérőket is, és nem is csinálunk semmit, hogy aztán választásuk csak annyi maradjon, hogy vagy meghalnak, vagy muszáj legyen áttörniük a határon, a török határon vagy az európain.
Itt érkezünk el újra, Borrell úr, az ön ellentmondásához a bűvészkedés és a politika között. A bűvészkedés az, hogy elhitetjük az emberekkel, hogy meg tudunk oldani mindent egy-két újabb csekkel. A politika pedig az, hogy végre elkezdünk létezni, mi, az unió; hogy nem támaszkodunk többé a hamis megegyezésekre Putyin és Erdogan között, hogy összehangoljuk az erőinket, hogy logisztikai támogatást kérünk a NATO-tól, a szövetségtől, amelyhez tartozunk, hogy megakadályozzuk az idlibi bombázást, és belépve a játszmába, elkezdünk dolgozni egy békemegállapodáson, amelynek része Szíria kantonokba szervezése, és az összes érdekelt hatalom, köztük az unió érdekeinek a megőrzése.
Hosszú lesz? Bonyolult lesz? Nem lesz kockázatmentes?
Valóban, de mégis mire várunk, és mire vár ön, Főképviselő úr?
