Hallom, hogy a kínaiak milyen hatékonyak. Ezt suttogják, mondják egyre többen, és igen, teljesen igaz: ritkán látunk olyat, hogy egy politikai hatalomnak sikerül egy pillanat alatt kirobbantania egy világjárványt, amivel az emberiség felét karanténba löki, majd a világgazdaságot olyan válságba taszítja, amekkorát talán még nem láttunk.
A legjobb, hogy ehhez semmi újat nem kellett kitalálnia a kínai rezsimnek, csak ahhoz az egyszerű, banális rendőrállami technikához kellett nyúlnia, hogy elfojtja a mindenkire, mindenre és minden körülmények között érvényes szólásszabadságot. Egy fiatal, jóravaló orvos figyelmeztet, hogy egy új járvány van kitörőben? Mások is észreveszik ugyanezt, és ők is megkongatják a vészharangokat? Ha meghallgatták volna őket, Kína és a világ nyert volna két hónapot, és talán sikerült volna lokalizálni a bajt, de – Istennek hála! – a kínai hatékonyság nem okozott csalódást.
A rezsim hagyta, hogy a vírus elterjedjen egy egész térségben: egy ipari központ, amelyik közvetlenül kapcsolódik a bolygó többi részéhez, megfertőződött, és kész volt a baj. A kínai hatékonyság győzedelmeskedett, és most ennek a diktatúrának az érdemeit dicsérik a demokráciákkal szemben, ahol a szólás förtelmesen szabad.
Nem egészen értem.
Biztos kihagytam egy részt ebből a sorozatból, merthogy azt is mondják, és nagyon hangosan, hogy az Európai Unió minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy mennyire nem hatékony. Hol vannak a maszkok? Hol van a szolidaritás a tagállamok között? És Brüsszel miért nem volt rá felkészülve, hogy felvegye a harcot ezzel a vírussal?
„Szép kis Európa a tietek”, hallatszik a háttérzajból, amit csodálatosan meghangszerel a szélsőjobboldali és az új, eurofób, nacionalista és elbűvölően maradi értelmiség. De várjunk csak!
Itt még kevésbé értek valamit: pontosan mit vetnek most a szemére ennek a rusnya dögnek? Hogy nem elég erős, vagy hogy elbitorolja az államok előjogait? Az egészségügy nem véletlenül tartozik a tagállamok, és nem az európai intézmények irányítása alá. A nemzeti szuverenitás nevében, a brüsszeli bürokrácia hatékonytalansága miatt és annak a szent jognak a nevében van ez így, hogy legalább kezelést mindenki úgy kaphasson a saját országában, ahogy megszokta.
Az Európai Bizottság nemhogy nincs fölfegyverezve, teljesen fegyvertelen ezzel a világjárvánnyal szemben. De ez kinek a hibája? Az Európa-megszálottaké, vagy az eurofóboké? Ha olyan jó dolog – milyen jó is, ugye? –, hogy az egészségügy nem került az európai szörny szabadsággyilkos karmai közé, akkor miért panaszkodunk?
Mi is a baj?
Hogy az Európai Központi Bank elég bölcs volt ahhoz – és főleg megvolt hozzá a hatalma –, hogy megnyugtassa a piacokat azzal, hogy soha nem látott mennyiségű pénzt tett az asztalra? Annyit, amennyit egyik tagállam központi bankja sem tudott volna egyedül mozgósítani?
Hogy az Európai Bizottság azonnal felfüggesztette a közös költségvetési szabályokat, lehetővé téve a nemzeti kormányoknak, hogy megbirkózhassanak a kiadásaik emelkedésével? Hogy egyik tagállam sem ellenezte, egy másodpercre sem ezt az intézkedést, amelyik pedig megszegi az uniós szerződések szellemét és a legalapvetőbb feltételt, amit a közös pénz megalkotásának szabtak, amikor „kőbe vésték a liberalizmust”, ahogy akkoriban nagy rémülettel mondták?
Biztos, hogy kihagytam egy részt.
De lehet, hogy, az egész évadot ugrottam át, mert azt egyáltalán nem értem, – és ez az utolsó pont – hogy miért kavar akkora érzelmeket, hogy Hollandia, Németország és néhány másik, két vagy három kevésbé fontos ország ellenállása miatt az unió nem adhat ki „koronavírus-kötvényeket”? Miért őket okolják a 27 ország megosztottságért?
Én, az európai föderalista nagyon is jól értem és osztom a haragját mindenkinek, aki az integráció elmélyítésének a híve. Mi azt szerettük volna – és még mindig azt szeretnénk, hiszen ez a csata messze nincs még veszve –, hogy a költségvetési egyensúly megszállottjai egy pillanatra felejtsék el a dogmáikat, és értsék meg, hogy egy ekkora drámában már nem arról van szó, hogy vannak a felelőtlenül költekező és a szófogadó tagállamok, hanem arról, hogy alapvető és nélkülözhetetlen, hogy szolidaritás legyen az európaiak között.
A mi csalódásunk, haragunk logikus, de önök, az eurófóbok, miért nem táncolnak örömükben és miért nem üdvözlik Berlint és Hágát, amiért a saját erszényeikre és a saját állampolgáraikra gondoltak inkább, nem pedig a béka-, a tortilla- meg a pizzazabálókra? Mert végülis, amit látunk, az valódi, hamisítatlan nacionalizmus! A hollandok elsősorban magukra gondolnak, és nem a dél-európai mediterrán klubra. Pontosan úgy viselkednek, ahogy Donald Trump szokott. Neki is „Amerika az első”. És ahogy a franciák is jobban tennék, ha a többi franciára gondolnának, és nem a szolidaritásra a spanyolokkal és a többi „románnal”.
„Mindez a józan ész győzelme a „határnélküliség” idejétmúlt ideológiája fölött, amire az európai utópia épül.” Valami ilyesmit kellene hallanunk ehelyett a sikoltozás helyett, hogy „Európa így meg úgy nem nőtt fel a feladatához”. Ez legalábbis logikus lenne, viszont úgy tűnik, a következetesség nem az eurofóbok erőssége.
Mivel nem értem az érvelésüket, ezért továbbra is azt fogom gondolni és mondani – csöppet sem félek ellentmondani a növekvő eurofóbiának –, hogy saját magunkat gyengítjük, ha nem tartunk össze. Ez a válság nem azt bizonyítja, hogy sürgősen el kell válnunk egymástól, hanem azt, hogy európai közhatalomra lenne szükség. Ha Hszi Csin-ping, Donald Trump és Vlagyimir Putyin annyira szeretik Európát, hogy 27-et akarnak belőle, azzal nem nekünk akarnak jót, hanem ez a nagyhatalmi érdekük.
A cikk megjelent a Magyar Narancs Online-on 2020. április 1-jén.
