Digitálisan vitázunk. Újságíró barátom, Jean-Marcel Bouguereau elolvastatta a Facebookon a múlt heti cikkemet Stéphane Rozèsszel, a kiváló francia politológussal és közvéleménykutatóval, aki azonnal reagált rá. A következő szöveggel válaszolt az iróniámra, amellyel a kínai rezsimnek tulajdonított hatékonyságról írtam, és a feje tetejére fordult kritikáról, amely mostanában elönti az Európai Uniót. Nevezetesen, hogy az eurofóbok, egészen ellentmondásos módon elítélik, hogy Németország nemet mondott az európai kötvényekre. A szöveget Stéphane beleegyezésével közlöm.
„Európai föderalistaként – mondja Stéphane Jean-Marcelnek – Bernard általában véve támogatja az unió kormányzási módszerét, amely arra irányul, hogy tiszteletben tartassa a közös piac szabályait, a szabadkereskedelmet és a szabad versenyt, hogy közelebb hozza egymáshoz az európai népeket, azon az áron, hogy felhígítja a nemzetállamokat.
Elfogadom.
Ez volt az első epizódja annak, amivé az európai intézmények a neoliberális logikától vezérelve váltak, különösen a berlini fal leomlása óta.
Bernard ennek az európai föderalizmusnak a baloldalát képviseli: szükség van a közös szociális politikára, és el is fogunk hozzá jutni, ez éppanyira elkerülhetetlen, mint ahogy eljutunk a politikai és a katonai unióhoz is.
Ez a föderalista óhaj a marxista és a liberális mantrán nyugszik, amely szerint a gazdasági változás a társadalmi változás alapja…
Nos, bizonyára nem kerülte el Bernard figyelmét, hogy ennek a szép vállalkozásnak a második epizódja viszont egyszerre volt egy európai gazdasági visszaesés és egy erre válaszul kialakuló politikai visszaesés, amely az embereket a szép számmal felbukkanó nacionalista erők karjaiba lökte, akik megoldást kínáltak az egész emberiség első számú szükségletére: saját sorsának irányítására, méghozzá a nemzeti szuverenitást, amely most mindenütt győzedelmeskedik.
Azután elérkeztünk a mostani epizódhoz, a járványhoz, amely rámutat több nemzeti egészségügyi rendszer tragikus leromlottságára, és amelyben kiderült, hogy az európai politika nem esik egybe azzal a képpel, amely Európa népeinek képzeletében él róla, és kiderült, hogy hiányzik egy minimális, ösztönös európai szolidaritás, amelyre szükség lenne ahhoz, szembenézhessünk a koronavírussal.
Egy merész fordulattal Bernard jól mulat az összes kritikán, amely a jelenlegi „nemlétező” Európa ellen irányul, amelyiknek most már csak egyetlen dolga kellene, hogy legyen: hogy föderálisabbá váljon…
Egyszóval: a dolgok nem azért mennek rosszul, mert rossz utat választottunk, hanem mert nem haladunk rajta elég gyorsan.
A Titanicon is csak növelni kellett volna a sebességet.
Bernard nem szalasztott el egyetlen részt sem. A történet legelejétől kezdve rossz szemüveget hord… és láthatóan esze ágában sincs lecserélni, bármi is történjen.”
Kifogástalanul udvarias. Jól érvel, de Stéphane téved, amikor az európai ügyekben vallott álláspontomról ír, mert nem, egyáltalán nem támogatom a maastrichti kritériumokat és ezt a stabilitási paktumot, amelyet pusztán politikai tapintatból, vagy még inkább képmutatásból hívnak stabilitási és növekedési paktumnak.
Nem támogatom őket, mert közös pénzzel rendelkező tagállamoknak nem lehet, nem lenne szabad, hogy a az legyen az egyetlen közös politikája, hogy szigorúan be kell tartani a költségvetési fegyelmet, és felső határt kell szabni az államháztartási hiánynak. Egy közös pénzt közös gazdasági, szociális és költségvetési politika kellene, hogy kisérjen, mert ha nem így van, az költségvetési és szociális dömpingez vezet, ami egy tévút, és mégis ettől szenved most az unió – ettől a botrányos versengéstől, amit a tagállamok egymással folytatnak, miközben részesülnek a közös piac előnyeiből, egy szerződések által szavatolt jelentős költségvetési újraelosztásból, és a szolidaritásból, amely megalapozza a 27-ek egységét.
Ezek a költségvetési szabályok ráadásul annál is inkább visszataszítóak, mert egyszerűen nem igaz, hogy a költségvetési hiányt és a tagállamok adósságát mindig be lehet tiltani. Ennek a járványnak a drámája ezt mindennél jobban bizonyítja. A koronavírussal szembeni fellépésben senki, abszolút senki nem tiltakozott az ellen, hogy zárójelbe tegyék a költségvetési szabályokat. Akkor mégis miért védtem annyira a maastrichti szerződést, még mielőtt ilyen megingathatatlan szószólója lettem az európai egységnek, és megválasztattam magam az unió parlamentjébe is?
Logikus, ha Stéphane ezt kérdezi magától, amikor a cikkemet olvassa, de három okom is volt rá.
Az első, hogy sosem gondoltam, hogy ezek a szabályok megváltoztathatatlanok lesznek, hiszen a szerződések mindössze pillanatfelvételei az akkori vitáknak és az akkori erőviszonyoknak. Csak addig tartanak, amíg ezeket a vitákat elfelejtik, vagy az élet túlhaladja őket, ahogy ezt ma pontosan látjuk.
A második, hogy azok a tagállamoknak, amelyeknek a legkiegyensúlyozottabb volt a költségvetési mérlege, az szabták – érthetően – a közös pénz elindításának alapfeltételéül, hogy az eurótérség mindegyik országa csökkentse az államháztartási hiányát és az államadósságát.
Végül a harmadik, messze a legalapvetőbb ok az volt, hogy a tagállamok nagyon széles többsége szerződésbe akarta foglalni ezeket a szabályokat, hiszen éppen a neoliberalizmus óriási győzelmét ültük, ha úgy tetszik, a reaganizmus-thatcherizmus győzelmét. Ez az ideológia körülbelül annyira vitán felül állt, mint amennyire a háború utáni időszakban Keynes.
Tehát nem az Európai Unió kényszerítette rá ezeket a szabályokat a tagállamokra. Az unió nem több, mint a tagállamainak az összege. Éppen ellenkezőleg, a nemzeti, demokratikusan választott országok széles többsége, a nemzetállamok többsége kényszerítette őket az unióra, túl hosszú időre, de ideiglenesen, és ebből olyan sikeresen kovácsolt magának gazdasági krédót, hogy azóta is sokan összekeverik az európai egységet a thatcherizmussal.
Ahogy a liberálisok és Hayek nem tudták megdönteni a keynesianizmust annak fénykorában, én, a keynesiánus, nem tudtam legyőzni ezt az ideológiát, amelyik sokáig uralkodott, most viszont a szemeink előtt tűnik el. Ahogy a liberálisok és Hayek szembeszálltak a keynesianizmussal a háború után, mi is vitattuk, és vitatnunk kellett ezt a nagyjából általánosan elfogadott ideológiát, hogy előkészíthessük a terepet a szebb napoknak, viszont nem reménykedhettünk abban, hogy egyhamar le is győzzük. Egy szó, mint száz, mivel muszáj volt, hozzá kellett szoknunk, és el kellett fogadnunk a többség törvényét. Viszont mégsem volt ez kőbe vésett törvény, ugyanis a kontinentális Európában a baloldal és a kereszténydemokraták nagy részének egyetértése lehetővé tette, hogy tompítsuk a chicagói fiúk hatását. A szociális védelem és az adózás általi újraelosztás majdnem az összes uniós országban túlélte a liberális érát. Mégis: igen, a keynesiánusok, a baloldal, a balközép és a szociális jobboldal ki kellett, hogy egyezzen az uralkodó széljárással, ahogy a liberálisoknak a franciaországi „harminc dicsőséges” év alatt ki kellett egyezniük az állami intervencionizmussal és a szociális juttatásokkal
„Micsoda? Hogy lehet az – mondhatják önök – hogy ilyen könnyen elfogadta a szabályokat, amelyekről tudta, hogy hibásak?” Nos igen, elfogadtam őket – habár nem rejtettem véka alá, amit gondoltam, éppen ellenkezőleg – azért, mert tudtam, hogy a valóság mindig felülkerekedik a szabályokon, és főleg, mert muszáj volt elfogadni őket.
Moszkvában lettem az európai egység szószólója, amikor láttam a szovjet blokk és a háború utáni világrend összeomlását. Akkoriban azt gondoltam, hogy a világnak szüksége van egy erős Európára, amelybe kapaszkodhat. Nem hittem, hogy ennyire igazam lesz. El sem tudtam képzelni 1989-ben, hogy mekkora káoszba fogunk torkollni, de volt egy rossz előérzetem, hogy nemzetközi anarchia következik és visszatér a pénzuralom, amellyel szembe kell állitani az európai modellt – a társadalmi kompromisszumával, a jogállamával és az állandó politikai kiegyezés kultúrájával – amelyen az országaink közötti egység nyugszik.
Egy jottányit sem változott a véleményem. Sőt, Trump, Modi, Bolsonaro, Salvini, Orbán, Hszi és Putyin, az AfD és a franciaországi Nemzeti Tömörülés megerősítenek abban a meggyőződésemben, hogy nekünk, európaiaknak egyesülnünk kell a politikai értékeink tiszteletében és a szociális védelembe vetett hitünkben. És mit látunk most magunk körül?
Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, Stéphane, de örülök, hogy megállapíthatom, hogy nem az unió szétesése zajlik körülöttünk. Százmilliárd eurónyi közösségi garancia a nemzeti részleges munkanélküliségi segélyprogramokra és az egyre népszerűbb elképzelés egy közös gazdasági újraindító tervre: ez nagyon nem semmi. Ha ez nem szolidaritás, akkor nem tudom micsoda, és kockáztatva, hogy magamat ismétlem, egyetlen nemzeti központi bank sem lett volna rá képes, hogy akkora összegeket mozgósítson, mint az Európai Központi Bank, hogy elejét vegye a piaci pániknak.
Nem az a kérdés, hogy minden tökéletes-e az unióban.
Nem tökéletes minden, és egészen biztosan nem volt minden tökéletes a mostani válságra adott első reakciókban. Brüsszelben mindig eszembe jut az egyik jezsuita barátom mondása: „Ha meg akarja őrizni a hitét, ne menjen a Vatikánba!” Sok minden hátra van, a lényeges teendők még hátra vannak, de a valódi kérdés nagyon egyszerű: „Az egység vagy a megosztottság éri meg jobban?”
Nekem világos, hogy mi a válasz. Egy olyan időszakban, amikor az összes nagyhatalom a megosztottságunkat kívánja, mert aggasztja őket, hogy használni kezdjük az erőnket, meg kell védenünk az egységünket és azt hiszem, hogy csalódás ide vagy oda, csalódások, dühök és haragok, amelyekben én is osztozom, az európai polgártársaink nagy többsége is ezt gondolja.
Igen, Stéphane, valóban azt mondtam: „európai polgártársak”, és hiszem, hogy még egy európai nemzet is születőben van. Ne háborogj! Válaszolni fogsz nekem, ismerlek, nem olyan vagy, aki annyiban hagyja a dolgot, sok időnk lesz még vitatkozni.
