Biztos nem kellene megszólalnom. Jobban tenném, ha inkább örülnék annak, amit eddig sikerült elvégezni, nem pedig kárognék, hogy mennyi minden van még hátra. Ha inkább felvillantanám a fényt az alagút végén, nem pedig Kasszandrát játszanék. Csakhogy nincs nagyobb bűn a politikában, mint hazudni, beleértve azt is, ha valaki nem mondja ki az igazságot.
Mondjuk ki tehát hangosan és világosan, hogy a nemrég tett hatalmas előrelépések közül egyik sem nyújt garanciát a jövőre nézve. Épp ellenkezőleg.
Az európai kormányoknak sikerült túllépni a megosztottságon: résnyire kinyílt a lehetőség, hogy valamikor uniós kötvényeket adhassanak ki, és nem szabnak többé feltételeket azoknak a támogatásoknak, amelyekkel a leginkább sújtott országoknak nyújthatnak. Egyik pillanatról a másikra, csütörtökön, a huszonhét nemzeti kormány elkezdett cselekedni. Ez harminchat órával korábban lehetetlennek tűnt, és egy hónappal ezelőtt elképzelni sem lehetett volna. Kicsivel korábban az Európai Bizottság zárójelbe tette a maastrichti kritériumokat anélkül, hogy bármelyik tagállam tiltakozott volna ellene, és ez még nem minden. Az unió most engedélyezi az állami támogatásokat a bajba jutott vállalkozásoknak, amivel keresztet vetett a „szabad és torzítatlan” piaci verseny eszméjére, és még a szociális Európa útjára is rálépett, amikor 100 milliárd eurós pénzügyi garanciát tett az asztalra a részmunkaidős munkavégzés támogatására.
Hullanak az unió tabui, mint ősszel a levelek. Ez nem semmi. De hogy lehet nem észrevenni, hogy még mindig csak az azonnali veszélyt hárítottuk el, és azt is kapkodva? A legsürgetőbb kötelezettségeket elvégezzük, és nagyon helyesen tettük, mert nem álltunk tőle messze, hogy ezeket se tudjuk megcsinálni. Viszont nincs az az adósság, ami elég lenne ahhoz, hogy megmentsük a menthetetlent, és közös jövőbeli beruházások nélkül nem fogjuk tudni visszafizetni a közös adósságokat.
A sürgős feladat az, hogy biztosítsuk az egészségügyi rendszereink szükségleteit, kerül, amibe kerül, és hogy ne hagyjuk bevétel nélkül dolgozók tízmillióit, akik a karantén miatt elvesztették az állásukat. Ezt parancsolja az emberség és a gazdasági érdek is. Viszont, és mondok három példát, tényleg annyira meg akarjuk menteni a légitársaságokat, a hajógyártást vagy az autógyártást, miközben legalábbis megkérdőjelezhető, hogy szükség van-e rájuk, és lesz-e egyáltalán lehetőségük életben maradni a válság után?
Járvány ide vagy oda, az autóeladások kérlelhetetlenül csökkeni fognak, mert a városi lakosság, az emberiség növekvő és leggazdagabb része egyre inkább lemond a szennyező személyautókról a kerékpár és a közösségi közlekedés javára. A tengerjáró hajók, ezek a hatalmas úszó épületek nyilvánvalóan nem lesznek újból olyan népszerűek azután a dráma után, amelyet rengeteg utasuk átélt: megfertőzve egy zárt térben, eltiltva a kikötéstől, nehogy a vírus is partra szálljon velük. A tömegturizmus pedig a tengerjáróknál is jobban megsínyli a válságot. Már eleve rossz a turizmus megítélése, például a Velencének és más célpontoknak okozott károk miatt, most pedig ezen felül is szenvedni fog az életszínvonal elkerülhetlen csökkentése miatt és a traumatikus élmények miatt, amelyben sok turistának része volt, amikor a repterek bezárása után a világ végén felejtették őket. Ami a légitársaságokat illeti, egyszerre kell majd szembenézniük a távmunka elterjedésével és a szervezett utazások visszaszorulásával, a turista- és az üzleti utak csökkenésével. Sokan csődbe mennek majd, és arra kényszerülnek, hogy cégek összevonásában gondolkodjanak.
Az uniós tagállamok szolidárisan magukra vállalják a költségeket, amelyekkel hiába próbálják megmenteni a múlt vállalatait – ahelyett, hogy a jövő tevékenységeibe ruháznának be, azokba, amelyek munkahelyet és magasabb életszínvonalat teremtenek.
Holnap sűrítenünk kell a tömegközlekedési hálózatokat, fejleszteni kell a vasút és az éjszakai vonatok Európáját; fel kell éleszteni a munkahelyeket azzal, hogy áthelyezünk sok munkaigényes iparágat, nemcsak a csúcstechnológiát; inkább a gyógyszergyártást kell államosítani, és nem az autógyártást; európai kutatóközpontokat kell létrehozni valóban világszínvonalú kampuszokon; finanszírozni kell az átállást a zöld gazdaságra és végül le kell fektetni egy közös európai katonai védelmi képesség alapjait, mert az amerikai védőernyő jövője sosem volt még ilyen bizonytalan.
A holnap beruházásait, nem pedig a tegnap adósságait kellene közösen finanszírozni, ugyanis nem a 20. század emlékén, hanem a 21. század alapjain fogjuk konszolidálni és újraépíteni Európa hatalmát és jólétét. Egyesült Államok, Kína és az Európai Unió: ma három nagyhatalom van, de a miénknek, Európának nincs sem közhatalma, sem pedig ipari stratégiája.
