Mikor vesszük már észre magunkat? Mikor fejezzük be, hogy folyton azt szajkózzuk: az unió szétesik és haldoklik? Miközben talán épp most vág bele történetének egy új, sorsdöntő szakaszába?
Azzal kezdődött, hogy az Európai Központi Bank egy pillanat alatt rövidre zárta a piaci pánikot. Figyelemre méltó lépés volt, mégis csak az áhítatos EU-hívők tudtak neki örülni. Ugye? Azt is csak ők voltak képesek megtapsolni, hogy az EU vezetői felfüggesztették a maastrichti szabályokat.
Bevallom, én tapsoltam, mert az unió súlyos politikai hibája volt, hogy megszabta, milyen nagyra nőhet a tagországok költségvetési hiánya és államadóssága. Már amennyibben igaz, hogy beruházás nélkül nincs növekedés, kiadások nélkül nincs beruházás, az adósság pedig tulajdonképpen a kiegyensúlyozott költségvetési mérleg egyik feltétele – merthogy serkenti a gazdaságot és növeli az adóbevételeket.
Amekkora „rajongója” vagyok a maastrichti kritériumoknak, örömtáncot jártam, hogy megszabadultunk a vallásként imádott költségvetési egyensúlytól és a szerződések kőbe vésett szigorától. Viszont a hülye is látta, hogy ezeket a szabályokat mindössze felfüggesztették, és alapvetően semmi nem változott.
Az a százmilliárd euró is alig kapott figyelmet, amit az Európai Bizottság a tagállamok fizetéskiegészítő segélyeire szabadított föl. Az sem, hogy az Európai Tanács és a bizottság elnökei olyan kifejezéseket használtak, mint „európai iparpolitika” és a stratégiai iparágak „európai szuverenitása”.
Ezek nyilván csak retorikai fogások voltak, igaz?
Csak a súlyos föderalizmusfüggők hagyhatták magukat félrevezetni, hogy szociális fordulat következik, hiszen köztudott, hogy a hagymázas képzelgéseken túl „az unió szétesőben van”! A huszonhét állami vezető múlt csütörtökön elfogadta azt az ötletet, hogy közösen fölvett kölcsönből lendítsék föl az európai gazdaságot.
És mi maradt meg az emberekben abból a találkozóból?
Nem az, hogy a terv – ha sikerül – legalább ezermilliárd eurót fog rendelkezésre bocsátani. Nem. Az maradt meg, hogy a 27 ország továbbra sem tud megegyezni róla, hogy milyen feltételekkel fogják visszafizetni ezt az ezermilliárdot.
Na ne már! Elég ebből.
Mindenkinek vannak kétségei, nekem is. Múlt hét csütörtökig gyötrődtem, annyira féltem attól, hogy a vezetők túl keveset fognak tenni, és túl későn. De mi történt? Az unió arra készül, hogy ezermilliárd eurónyi kölcsönt vesz föl, és beruházza közös projektekbe. Ez volna a haldoklás jele?
Az unió végre szakít a költségvetési hiányra és az államadósságra szabott abszurd, önkényes korlátozásokkal. Az unió kölcsönt fog fölvenni, miközben elvileg a szerződések ezt megtiltják neki. Az unió százmilliárd eurót tesz bele egy páneurópai, munkanélküli támogató alapba. Ezzel gyakorlatilag megszületett a szociális Európa, amit olyan sok tagállam nem akart, és amiben már nem is reménykedtünk, hogy egyszer megvalósul. Az unió tehát reagál, gyorsan reagál, nemzeti és európai szinten egyaránt.
Az unió – nyissák már ki a szemüket a kétkedők – belevág történetének harmadik nagy fejezetébe: a közös piac és a közös fizetőeszköz után a közös kölcsönök és beruházások fejezetébe.
Az unió – ne tagadják a nyilvánvalót csak azért, mert zavarja önöket, kedves eurofóbok! – bebizonyítja, hogy képes szembenézni egy veszélyes és váratlan kihívással. És ez úgy csapódik le a közvéleményben, hogy nincs miről beszámolni, nem történik semmi? Az unió, mint annyi más bukott elképzelés, haldoklik?
K…ra elég legyen most már!
Ha sajnálkozni és kritizálni szeretnénk, válogathatunk az okok között. A közös gazdasági fellendítés szószólói nem tudták időben elfogadtatni azt az ötletet, hogy nem a nemzeti adósságokat kell közös kezelésbe átvenni, hanem a nagyberuházásokat, amelyekről aztán együtt dönthetünk.
Ez ahhoz vezetett, hogy értékes időt veszítünk a régi csaták felélesztésével a tücskök és a hangyák között, a sör és a bor Európája között, keynesiánusok és thatcheristák között. Ugyanezek a szószólók, Franciaországgal az élen, nem voltak képesek lezárni ezt a vitát. Pedig előállhattak volna egy listával olyan sürgős beruházásokról, amelyekben mindenki egyetért.
Már most meg lehetett volna egyezni arról, hogy egyik tagállam sem kell fizessen semelyik másiknak, hanem közösen, huszonheten kezdünk el beruházni – mindannyiunk hasznára.
Végül: az is baj, hogy túlságosan udvarias mindenki.
Nem volna haszontalan emlékeztetni a holland vezetőket, akik az erény bajnokainak tartják magukat, és élből elutasítják a tárgyalást, hogy a jólétüket nagyon is a közös piacnak köszönhetik. Emlékeztethetnénk őket arra is, hogy az adókedvezményeik csökkentik a többi tagállam bevételeit, akiknek így Hollandia is tetézi a gondjait. Az udvariasság szép dolog, de az álszent finomkodásnál sokkal jobb a nyílt és világos beszéd.
A csata még nem dőlt el.
Épp ellenkezőleg. Olyan súlyos lesz a gazdasági válság, hogy bármikor fejvesztett menekülésbe torkollhat, amit az egységünk nem élne túl.
Tagállamok nélkül nincs unió, és lehet, hogy az elharapózó társadalmi válság demagóg vezetőket ültet a tagállamok élére. A vihar csak most közeledik, és azok, akik nem látják és nem hallják, hogy mi történik körülöttük, nem az európai egység védelmezői.
Az európai egység ellenségei ők, akik nem akarják látni, hogy a pohárban gyűlik a víz, és a háromnegyedéig már betelt.
A cikk a Magyar Narancs Online-on jelent meg 2020. április 30-án.
