Ukrajna, a Nyugat és a demokrácia győzni fog. Bármit is tesz vagy nem tesz Vlagyimir Putyin, háborús bűnei és nukleáris fenyegetései ellenére sem, az ukrajnai városok bombázása és az oroszországi elnyomás erőszakossága ellenére sem nyerheti meg ezt a háborút, mert csapatai demoralizálódtak és minden fronton visszavonulnak, erőforrásai fogynak, „részleges mozgósítása” politikai válságot okozott, szövetségesei óvakodni kezdtek tőle, Közép-Ázsia kezd önállósodni, köszönhetően annak, hogy Putyin beleragadt a háború mocsarába, a belső körébe tartozók pánikolnak és nyilvánosan egymás torkának esnek.

Moszkvában megkezdődött egy korszak vége, Vlagyimir Putyin uralmának a végjátéka, de annak érdekében, hogy az ezzel járó szenvedést, káoszt és veszélyeket korlátozzuk, hogy a lehető leggyorsabban új lapot lehessen nyitni, és a fegyverek végre elhallgassanak, minél gyorsabban le kell győzni ezt a sarokba szorított diktátor, és egyúttal a béke és az együttműködés jövőjét kell felajánlanunk Oroszországnak.

Egyrészt gyorsabban és még több fegyvert kell szállítani Ukrajnának, másrészt le kell fektetni a háború utáni időszak alapjait, mert amint bebiztosítják a győzelmüket, Ukrajnának és szövetségeseinek választaniuk kell. A demokráciák vagy megismétlik a versailles-i szerződés hibáját, vagy visszaemlékeznek 1947-re, a Németország felé kinyújtott segítő kéz politikájának a sikerére. Vagy megbüntetik Oroszországot, ahogyan 1918-ban Németországot büntették, vagy integrálják a demokráciák sorába, ahogyan Nyugat-Németországgal tették.

Az egyik esetben a demokráciák elvetették a neheztelés magvait, és ezzel hozzájárultak a nácizmus felemelkedéséhez és a második világháború kitöréséhez. A másikban lehetővé tették egy olyan irigylésre méltó demokrácia megerősödését, ami a szabad világ egyik bástyája lett, és a keletnémetek végül ledöntötték a falat, ami elválasztotta őket tőle.

Elvakultság és intelligencia, bosszú és megbékélés között Ukrajna és szövetségesei hajlanak a jó döntés, a jövő választása felé, de erre még szellemileg fel kell készíteni mindkét tábort. Mivel közeledik a győzelmük, a demokráciáknak most kell megalapozniuk a háború utáni időszakot, és hét alapvető dolgot kell elmondaniuk az oroszoknak.

Az első az, hogy háborús jóvátételt kell fizetniük Ukrajnának minden egyes fiuk életéért és elpusztított vagyonukért, olyan mértékben, amennyire a természeti erőforrásaik lehetővé teszik.

A második az, hogy azért tekintjük őket európainak, mert földrajzuk, de még inkább kultúrájuk, történelmük és az európai nemzetek közösségéhez való világi tartozásuk miatt európaiak.

A harmadik, hogy a nyugati országok egyike sem foglal el vagy szándékozik annektálni egyetlen négyzetcentiméternyi orosz területet sem, és hogy ha az Atlanti Szövetség kibővült kelet felé, az azért van, mert az orosz birodalom egykori szatellitállamai és volt tagországai a NATO védelmére vágytak egy olyan Oroszországgal szemben, amely soha semmit sem tett azért, hogy megnyugtassa őket.

A negyedik, hogy Oroszország választott rokonsága európai, nem pedig kínai, és hogy Oroszország Kína vazallusává tétele egyaránt káros lenne az oroszok és az Európai Unió számára is.

Az ötödik az, hogy minél tovább tart az Ukrajna elleni agresszió, annál inkább feldarabolódik az Orosz Föderáció, amihez az Európai Uniónak sem fűződne több érdeke, mint az oroszoknak, mivel a teokratikus-maffia mikroállamok megjelenése a Kaukázusban és egy kínai protektorátus létrehozása Szibéria felett egész kontinensünkre nézve káros lenne.

A hatodik, hogy gazdaságaink, erőforrásaink és képességeink kiegészítik egymást, de csak a nemzetközi határok teljes körű elismerése, a nemzetek szuverenitásának tiszteletben tartása, a politikai és katonai szövetségek szabadsága és a kölcsönös biztonsági garanciák alapján tudunk együttműködni.

Ami a hetedik pontot illeti, amit az oroszoknak mondhatnánk, az az, hogy tudjuk, hogy habár az elnyomás elfojtja a hangjukat, szabadságra törekszenek, mert nincs olyan nép, amelyik a hatalom önkényét részesítené előnyben a törvény biztonságával szemben.

Kontinensünk számára ez a bölcsesség hét pillére, de ne legyenek illúzióink. Ahogyan az első hat üzenet a közös kultúráról, a közös érdekekről és arról, hogy nem szabad hagyni, hogy Kína megossza Európát, viszonylag könnyen átadható, a hetedik üzenet már nem.

Lengyelországban és a balti államokban ugyanúgy nem, ahogy Ukrajnában, mert ott nyilvánvalóan élénken élnek az orosz birodalom és a Szovjetunió emlékei, és az orosz hadsereg által ma elkövetett visszaélések kegyetlenül felelevenítik ezeket, és mert Közép-Európa arra gyanakszik, hogy Nyugat-Európa mindig is az ő kárára akart kiegyezni Oroszországgal.

Európa szívében nagy a kísértés, hogy Oroszország nyugati határainál új falat húzzanak föl, abban a reményben, hogy bezárják a kapukat egy birodalom előtt, amely nem lehet más, csak a gonosz birodalma, és ami arra rendeltetett, hogy az is maradjon. Ez Vlagyimir Putyin műve. Nem elégedett meg azzal, hogy minden ellenzékét szétzúzta Oroszországban és halált és pusztulást hozott Ukrajnába, azt is elfeledtette velünk, hogy 1990-ben egyetlen orosz sem akarta erőszakkal egyben tartani a birodalmat, hogy Mihail Gorbacsov, egy orosz volt az, aki beengedte a szabadság szelét a Szovjetunióba, és hogy amikor az oroszok szembesültek a változás lehetőségével, felgyorsították, nem pedig visszaverték azt.

A szentpétervári vagy moszkvai ifjúság ma semmiben sem különbözik a párizsi vagy berlini ifjúságtól. Az orosz fiatalok nem szeretik a diktatúrát és nem szeretik a háborúkat. Velük együtt leszünk képesek tartós békét teremteni Európában, de ahhoz, hogy sikerrel vegyük ezt a kihívást, haladéktalanul el kell kezdenünk gondolkodni a háború utáni időszakról.

.

Print Friendly, PDF & Email

English Français Deutsch Polski