Tunézia nem idegen számunkra. Olyan szorosan kapcsolódik Franciaország, Olaszország és egész Európa történelméhez, hogy ugyanazok a kötelességeink vele szemben, mint egy nővérrel vagy egy fivérrel szemben.
Mielőtt 2011-ben kirobbantotta az Arab Tavaszt, Tunézia képes volt neheztelés és erőszak nélkül tárgyalni a függetlenségéről. Habib Bourguiba, az ország felszabadítója aztán arra kötelezte magát, hogy a tunéziai nőknek az arab világban a legliberálisabb jogállást biztosítsa, és lehetővé tette, hogy gyökeret verjen egy erős szakszervezeti központ, amely mindig is a társadalmi és politikai egyensúly fontos eleme volt.
Olyan közel a partjainkhoz, olyan közel a szívünkhöz, Tunézia közülünk való is lehetne, ezért kell hangosan és őszintén beszélnünk ahhoz az emberhez, aki hirtelen visszavezetné az országát a múltba.
El kell mondanunk Kaisz Szájednek, hogy a támogatási költségvetésünk nem arra szolgál, hogy letörje az igazságszolgáltatás függetlenségét, hanem hogy megerősítse azt. El kell mondanunk neki, hogy túl sok diktatúra van már a világon ahhoz, hogy ő is létrehozzon egy újat, és mi pedig túlságosan szeretjük Tunéziát ahhoz, hogy ebbe beletörődjünk.
Biztos úr, miniszter úr, kedves kollégáim, a nevén kell neveznünk a dolgokat, és Szájed úrral nem fogunk egyezkedni, mert szerencsétlenségbe sodorja a népét, és még inkább destabilizálja a „Mare Nostrum” két partját.
