Ha a Franciaország szót Európával helyettesítjük, Michel Rocard már mindent elmondott. „Franciaország nem veheti magára a világ összes nyomorúságát” – jelentette ki François Mitterrand miniszterelnöke mintegy harminc évvel ezelőtt –, „de tisztességesen ki kell vennie belőle a maga részét” – tette hozzá ugyanebben a mondatban.
Európai értékekre, az együttérzés és az üldözöttek védelmének tiszteletére utalt, hiszen az általunk aláírt szerződések, a keresztény szeretet és az alapvető humanizmus tiltja, hogy a tengerbe vessük a háború, a nyomor vagy az üldöztetés elől menekülőket. Ezek az értékek szentek, de semmiképpen sem jelenthetik azt, hogy az Európai Uniónak meg kell nyitnia kapuit mindazok előtt, akik rosszabbul vagy akár sokkal rosszabbul élnek, mint mi.
Bármilyen kegyetlen is, különbséget kell tennünk a politikai és a gazdasági menekültek, a halál és a nyomor elől menekülők között. Azért kell ezt tennünk, mert a befogadóképességünk – amely messze nem korlátlan – már most is teljesen elégtelen a feladathoz, mert keleti és déli szomszédaink instabilitása folyamatosan növeli a bevándorlók számát, és mert a beáramlás mértéke táplálja az idegenektől való félelmet, ami pedig a gyűlölet pártjainak ad muníciót.
Ha nem akarjuk, hogy az Európai Unió a szélsőjobboldal felé forduljon és a civilizációnk visszafejlődjön, akkor komolyan szembe kell néznünk a migrációs kérdéssel.
Először is be kell ismernünk, hogy van egy megoldandó problémánk. Sok választott képviselő, értelmiségi és aktivista még mindig vonakodik ezt megtenni, mert félnek a menekültek megbélyegzésétől, akiknek egyetlen bűne, hogy a halál elől menekülnek, vagy jobb életet keresnek. Érthető az aggodalmuk, de azzal, hogy elutasítjuk a Michel Rocard által kért tisztánlátást, csak súlyosbítunk egy végzetes politikai kórképet.
Egy másik volt francia miniszterelnök, Edouard Philippe, a L’Express hasábjain éppen most nevezte elfogadhatatlannak, hogy a jelenlegi helyzet kész tények elé állítja Európát a bevándorlást illetően, és kijelentette: „ki nem mondott szavak miatt” szenvedünk. Igaza van, viszont, habár valóban abszurd lenne tagadni, hogy az EU-ban folyamatosan nő a külföldiek száma, hogy nagy részük muszlim, és hogy sok európai úgy érzi, mindez a kultúrájukat fenyegeti, vannak azért más igazságok is, amelyekről nem szabad elfelejtkezni.
A bevándorlók integrációjának végtelenül több a sikere, mint a kudarca. Az európai muszlimok majdnem annyira eltávolodnak a vallásgyakorlástól, mint a keresztények. Az Annecy-i késelő nem azért támadott meg gyerekeket, mert szíriai; a gazdaságainknak, akár tetszik, akár nem, szükségük van a bevándorló munkaerőre, az építőiparban éppúgy, mint a mezőgazdaságban és a szolgáltatásokban.
Igen, lehet, hogy ezek az ágazatok meglennének a külföldi munkavállalók nélkül, ha magasabb béreket fizetnének, de attól eltekintve, egyáltalán nem biztos, hogy ez tényleg így van, vajon hajlandóak lennénk-e még magasabb négyzetméterárat fizetni az ingatlanpiacon, még borsosabb számlákat az éttermekben, még többet a gyümölcsért, a nyaralásért és a nyugdíjasotthonért?
Ez valódi vita. Nem beszélhetünk a bevándorlásról anélkül, hogy ezekbe a kérdésekbe belemennénk. A második igazság, amit nem szabad elfelejteni, hogy nem a falak fogják megállítani ezt a nagy menekülést Európába. Csak két dolog vethet neki véget.
Az első az lenne, ha az Európai Unió a segélyezési és együttműködési megállapodásait attól tenné függővé, hogy a kibocsátó országok visszafogadják-e azokat az állampolgáraikat, akik nem kaptak menedékjogot Európában. Ez erőpróba, de a kész tényeknek való kiszolgáltatottságról nem fogunk tudni áttérni a szelektív bevándorlásra anélkül, hogy az érintett országokkal szemben ne vennénk fel határozottabb álláspontot.
A második dolog, amit meg kell tennünk annak érdekében, hogy meggyőzzük a hazájukból kivándorlókat, hogy ne szálljanak tengerre felfújható tutajokon, az az, hogy ne Ázsiába, hanem a Földközi-tenger túloldalára telepítsük a munkaigényes ipari termelésünket. Az Európai Unió ezzel egyrészt a szállítási idő csökkentésével küzdene a globális felmelegedés ellen, másrészt hozzájárulna Afrika gazdasági és politikai stabilizálásához is, amelynek a növekvő felvevőpiaca hamarosan kiváló célpontjává válhatna az európai exportnak.
Léteznek humánus és ígéretes megoldások. Nekünk csak annyit kell tennünk, hogy felnövünk a kihíváshoz.
A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2023. július 13-án.
