A Libération június 11-i számában megjelent véleménycikk
Valóban, az eredmények majdnem mindenütt lesújtóak, különösen Franciaországban. A szélsőjobboldal előretörésével, aminek a pártjai együttesen a szavazatok közel 40 százalékát szerezték meg, Franciaország nyilvánvalóan meggyengülve került ki ebből az európai választásból, és hamarosan még inkább, drámaian meggyengülhet, ha az előrehozott választás, amelynek az összehívásáról Emmanuel Macron vasárnap döntött, kevesebb, mint egy hónap múlva a Le Pen-isták kezébe adják a hatalmat.
A nemzetgyűlés feloszlatása több, mint kockázatos, de azon kívül, hogy nem nagyon volt más választás, ami megtörtént, megtörtént. Ahelyett, hogy azzal vesztegetjük az időt, hogy azon vitatkozunk, helyes volt-e ez a választás, inkább nem szabad hagyni győzni azt a pártot, amelyik a minap még ki akart lépni az eurózónából, magasztalta Donald Trumpot és Vlagyimir Putyint, örvendetesnek tartotta a brit kilépést az Európai Unióból, amit „a népek börtönének” nevezett. Ha Marine Le Pent és a pártfogoltját megválasztották volna 2017-ben, az unió huszonhét országa nem lett volna képes sem szembenézni a világjárvánnyal, sem hitelt felvenni a gazdaság fellendítéséhez, sem támogatni Ukrajnát az agresszorral szemben.
Akkor megmenekültünk mindettől, és most már tudjuk, hogy ez az, amit most mindenáron el kell kerülnünk, de hogyan?
Először is a köztársasági elnök feladata – miután ő volt az, aki a nemzetgyűlés feloszlatására tette a tétjeit – hogy meghatározza a prioritásokat, amelyeknek szentelni fogja a megbízásának a végét, és hogy a jobboldallal és a baloldallal közösen megteremtse a légkörét egy nemzeti konszenzusnak, ami elengedhetetlen, ha azt akarjuk, hogy a Nemzeti Tömörülés (RN) megbukjon. Emmanuel Macronra hárul a feladat, hogy új lapot kezdjen, de semmit nem fog tudni tenni a baloldal nélkül.
A baloldal összes erejének össze kell fognia egy mindegyikük számára elfogadható közös program alapján. Szorosabbra kell fűzni az összefogásukat, így kell csatába indulniuk, mozgósítva az összes választójukat a szélsőjobboldal győzelme ellen. Másszóval: a baloldali pártoknak el kell fogadniuk az egységüket biztosító kompromisszumokat, ugyanakkor készen kell állniuk arra, hogy a második fordulóban visszalépjenek az összes olyan jobboldali és centrista jelölt javára, akik versenyben maradnak az RN-nel szemben, és akik, a maguk részéről ugyanígy készen állnak visszalépni mindenütt, ahol a baloldal van nyerő helyzetben.
Ha hű akar lenni önmagához és a lehető legtöbb szavazatot akarja begyűjteni, a baloldalnak adnia kell egy nagy lökést a szélsőjobboldal elleni harcnak, amelyben minden mérsékelt demokrata erő részt vesz, viszont a baloldalnak sok olyan alakja van, és legalább egy olyan pártja, amelyik nem így gondolkodik. Ők azt mondják majd, hogy csak baloldali jelölt javára szabad majd visszalépni, jobboldali javára biztosan nem, akkor sem, ha jobboldali demokrata. Még a mérsékelt baloldalon is sok aktivistának ez a véleménye. De mi történik ma nemcsak Európában, hanem az egész világon?
A jobboldali pártok egy része elfogadhatónak tartja, hogy közösen kormányozzon a feltörekvő új szélsőjobboldali erőkkel. Lépésről lépésre közelednek egymáshoz, összeolvadnak, és fokozatosan új jobboldali erőknek adnak életet, amelyek nacionalisták, reakciósok, egyre illiberálisabbak és nagyon hasonlítanak a Donald Trump és Orbán Viktor által teremtett mozgalmakra az Egyesült Államokban és Magyarországon.
Ezekkel a jobboldali pártokkal szemben minden olyan európai erőnek össze kell fognia, amelyik elkötelezett a szabadságjogok, a szociális vívmányok és az európai egység mellett. Mozgalmakat és koalíciókat kell alapítaniuk, amelynek ugyanúgy tagja a politikai centrum, mint a szociáldemokraták, a Zöldek, és az utópista baloldal egyes elemei is. Éppen ezek azok a fajta koalíciók, amelyek nemrég megrengették Narendra Modi hatalmát Indiában, ellenzékbe zavarták a nacionalista lengyeleket, és ez a valóság az Európai Parlamentben is. Strasbourgban a szociáldemokrácia, a centrum és a jobboldal egyesítik az erőiket hogy együtt döntsenek, a Zöldek gyakori támogatása mellett és állandóan kompromisszumokat kötve, arról, hogy milyen politikákat javasoljanak, védjenek meg és ültessenek át gyakorlatba.
Ez a koalíció valósul majd meg a most induló törvényhozási ciklusban. Ha nem így lenne, akkor csupa olyan dolog történne, amit muszáj elkerülni: létrejönne a két szélsőjobb és a mérsékelt jobboldal egy részének szövetsége – meg kell akadályozni, hogy ez a szövetség erőre kapjon. Még csak nem is kell egy olyan demokrata koalíciót megalakítani, mint amelynek Strasbourgban már egyébként is részese, nem kell messzebb menni annál, mint visszalépni egymás javára a demokrata jelöltek között. Vagyis: a francia baloldal nem utasíthatja el többé Párizsban azt az utat, amire Strasbourgban már – teljesen észszerűen – rálépett.