Készen állunk a feladatra? Messze nem lehetetlen. Sőt, messze nem is valószínűtlen, de sajnos sok jó érve van annak a rengeteg embernek, aki azt mondja, hogy nem fogunk tudni megbirkózni Donald Trumppal, és hogy Európa hamarosan összeomlik a csapásai alatt.

Először is az a helyzet, hogy ezeknek a pesszimistáknak igazuk van, amikor azt mondják, hogy az Európai Unió még sosem volt ennyire híján olyan vezetőknek, akik képesek lennének a felszínen tartani. Nem intelligenciából van hiány, hanem arról van szó, hogy soha korábban nem volt még példa arra, hogy a két vezető európai hatalom, Németország és Franciaország egyszerre ilyen belső, gazdasági és politikai válságon menjen keresztül. Ezek az egyidejű bénulások az Uniót pilóta nélkül hagyták, miközben Washingtonban egymás után nevezik ki az új minisztereket, és egyik borzalmasabb, mint a másik.

Másodszor, a szélsőjobb soha nem volt még abban a helyzetben, hogy az európai jobboldal, a Néppárt számára partnerként kínálkozzanak a parlamenti többség eléréséhez, alternatívaként a centristákkal és a szociáldemokraták helyett. Az elmúlt hetekben a jobboldal többször is támaszkodhatott a szélsőjobboldalra, hogy olyan szakpolitikai döntéseket vagy kinevezéseket kényszerítsen ki, amelyeket a baloldali és középső szövetségesei nem akartak. Ennek eredményeképpen a bizalmatlanság és a feszültségek tovább nőnek azon erők között, amelyek az Uniót vezetni hivatott többséget alkotják, és amelyeknek Ursula von der Leyen a Bizottság élére való újbóli kinevezését köszönheti.

Harmadszor, Európa pénzügyei még soha nem voltak ilyen siralmas állapotban, a német gazdaság strukturális összeomlásban van, a francia és olasz adósság pedig rekordszintű. Ennek következtében az Unió egyik legnagyobb államának sincs elegendő pénze a hatalmas polgári és katonai beruházásokhoz, amelyekre Európának sürgősen szüksége van, ha nem akar lemaradni Kínával és az Egyesült Államokkal szemben.

Negyedszer, soha nem volt még ilyen bizonytalan az Európai Unió 27 tagállamának politikai színtere, hiszen a jobb- és baloldal egyaránt identitásválságon megy keresztül, az eurofób vagy euroszkeptikus szélsőjobboldal szinte mindenhol erősödik, és egyre nehezebb koherens és stabil kormánykoalíciókat kialakítani.

Végül pedig nyolc évtizede nem volt még példa arra, hogy Európa országai ilyen mértékű bizonytalansággal nézzenek szembe, hiszen egyszerre kell megküzdeniük egy keleti agresszív háborúval, a délen növekvő káosszal, nyugaton pedig az Egyesült Államok kivonulásával, amely gyakorlatilag védtelenné teszi őket.

A pesszimizmus nem alaptalan, de az Unió vége helyett inkább annak politikai megerősödésének lehetünk tanúi.

Donald Trump első hivatali idejétől kezdve az európai államok olyannyira megértették, hogy az amerikai védőernyőre lassan nem számíthatnak többé, hogy a közös európai katonai védelmet övező tabu ledőlt. Az orosz csapatok ukrajnai bevonulása olyannyira felgyorsította ezt a fejleményt, hogy a következő Bizottságban lesz egy védelemért felelős biztos, akinek a fő feladata az lesz, hogy lerakja a páneurópai hadiipar alapjait, ami nélkül nem lehet önálló védelme az Uniónak.

És ezek nem csak szavak. Nemcsak a szovjet blokkból kikerült országok vannak a közös védelemért folytatott harc élvonalában. Brüsszelben már arról azt a kérdést is egyre többször felvetik, hogy a fel nem használt nagy összegű polgári pénzeszközöket átirányíthatják-e a védelemre, és hogy a francia nukleáris elrettentő arzenál felválthatja-e az amerikai védőernyőt.

Olyannyira tartanak attól, hogy Donald Trump kereskedelmi háborút akar indítani az EU ellen, és Vlagyimir Putyinnal akar alkut kötni az ukránok és általában véve az európaiak kárára, hogy közeledésre törekednek Nagy-Britannia és az EU között. Lengyelország arra szólít fel, hogy Európa fogjon össze az amerikai visszavonulás elhárítása érdekében, és gyengülő Franciaország vagy sem, de az EU-ban most a közös védelem és a stratégiai autonómia szükségességéről vallott francia nézetek dominálnak.

Harmadszor, Németországnak olyan nagy szüksége van a beruházásokra, hogy a jobboldal késznek látszik szakítani a Német Szövetségi Köztársaság eladósodására vonatkozó tilalmakkal. A jövő februári előrehozott parlamenti választások után Európa legnagyobb gazdaságát valószínűleg egy kereszténydemokrata, Friedrich Merz fogja vezetni, aki azt akarja, hogy Berlin vehessen föl kölcsönt, hogy ruházzon be és használjon nagy hatótávolságú német fegyvereket, hogy ellensúlyozza az Ukrajnának nyújtott amerikai támogatás valószínűsíthető csökkenését.

Ha Németország nyitott az eladósodásra, akkor ésszerű azt gondolni, hogy nyitott lehet a közös európai hitelfelvételre is, amelyek ösztönöznék a közös iparpolitikát, és lehetővé tennék az európai védelmi beruházásokba való közös beruházást, valamint az Ukrajnának nyújtott közös katonai segélyek kidolgozását.

A francia-német kiképző erők újjáalakításának és Lengyelországra való kiterjesztésének területei már nagyrészt körvonalazódtak. Az Európai Tanácsban, a Parlamentben és a Bizottságban a baloldal, a jobboldal, a zöldek és a centrum sorai közelebb kerülnek egymáshoz, a szélsőjobboldal rovására. Trump, mint madárijesztő sokkal inkább erősíti az Uniót, mintsem tönkreteszi, mert a politikában a szükség diktál.

(Fénykép: Trump White House Archived)

Print Friendly, PDF & Email

English Français Română