Diszkrét összejövetelnek szánták, és az is volt. Az orosz és közép-európai diaszpórából, az egykori szovjet blokkból érkezett újságírók nem akarták felhívni magukra a sajtó vagy a titkosszolgálatok figyelmét, mivel bonyolult kérdéseket kellett bizalmasan megvitatniuk.

Hogyan küzdhetünk a rendszerszintű korrupció ellen, amely nemcsak Oroszországban, hanem Szlovákiában, Magyarországon és Bulgáriában is egyre jobban elharapózik? Hogyan tudósíthatunk az ukrajnai háborúról, amikor az olvasóknak elegük van a borzalomból, és nem mindenki akar szembeszállni Putyinnal, sem Oroszországban, sem máshol?

Hogyan lehelhetünk új életet a szabad sajtóba, amely ezekben az országokban még törékenyebb, mint a régi demokráciákban? Hogyan álljunk hozzá az olyan önkényuralmi rezsimekhez, amelyek a demokráciából a választásokon kívül nem tartanak meg semmit, és a választásokat is eltorzítják azzal, hogy kiiktatják az összes féket és ellensúlyt, Oroszország esetében pedig azzal is, hogy visszahozzák a mindennapi életbe a brutális elnyomást? És mindenekelőtt, hogyan lehet valódi kapcsolatokat teremteni az oroszok és a közép-európaiak között, akiknek annyi hasonló kihívásuk van, de akiket annyira megoszt a közös múlt, hogy egyetlen ukrán sem volt jelen a találkozón?

Ez utóbbi volt a legnagyobb ki nem mondott kérdés, ami azonban annyira foglalkoztatott mindenkit, hogy a viták között hosszú szüneteket iktattak be, hogy legyen idő kávéra, süteményre és ismerkedő szavakra, angolul vagy oroszul.

Az összejövetel siker volt, és továbbiak is követni fogják, de négy dologban már most megállapodtak az összegyűltek.

Az első, amit egy orosz politológus, aki most menekültként él Németországban, kifejtett, hogy soha nem szabad elfelejtenünk, hogy az orosz csapatok ukrajnai bevonulásának dacára ellenére, Orbán, Putyin és a többiek dacára, a demokrácia mostanra úgy elterjedt Európában, mint még soha korábban. Megerőszakolják, helybenhagyják, fenyegetik, mégis a demokrácia lett a norma egészen az orosz határig, és maga az orosz lakosság nagy része is ezt követeli és reméli, hősiesen vagy némán.

A második, hogy ez a valóság annyira megkerülhetetlen, és annyira elviselhetetlen Vlagyimir Putyin és a diktatúráját csodáló szélsőjobboldal számára, hogy az Európát megosztó valódi határ nem a jobb- és baloldal között húzódik, nem is a szovjet blokkból kikerült országok és a többiek között, hanem mindenütt az európai emberek között. Az egyik oldalon a jogállamiság és az emberi jogok tiszteletben tartásának európai értékeit akarják győzelemre vezetni, a másikon megijednek tőlük és kiokádják őket, és ez a határ az, ami lényegében megmagyarázza Oroszország Ukrajnával szembeni agresszióját.

Ennek a találkozónak az volt a szépsége, az volt a varázsa, hogy a demokratikus Oroszország, amelyet a száműzetésben élő újságírói testesítettek meg, csatlakozott az Unió demokratáihoz, nevezetesen a magyarokhoz és a szlovákokhoz, hogy közösen harcoljanak az orbánizmus-putyinizmus ellen.

Harmadszor, ahogyan a lengyelországi és a hollandiai vagy svédországi fiatalok között sincsenek már különbségek, úgy a városi Oroszország és Észak-Európa fiataljai között sincsenek. Ugyanazok a vágyaik, ugyanúgy öltözködnek, ugyanazokat a könyveket olvassák, ugyanazokat a zenéket hallgatják, és ugyanúgy angolul beszélnek. Az egyik orosz politikai elemző pedig rámutatott, hogy az országa történetében először az orosz lakosság európaibb, mint az uralkodó osztályok.

Innen már csak egy kis lépés, hogy azt gondoljuk, hogy a putyinizmus egy napon rettenetes zárójelben lesz, és Oroszország végül az európai demokráciát fogja előnyben részesíteni a kínai tekintélyuralommal szemben, de a kérdés az, hogy mikor és hány próbatétel után.

Erről megoszlanak a vélemények, de az biztos, hogy a száműzetésben lévő orosz sajtónak kell felépítenie azt a politikai színteret, amely Oroszországból hiányzik, mert senki más nem képes rá.

(Fénykép: Elke Wetzig, CC BY-SA 4.0, Wikimedia Commons)