Kivezethetné a Közel-Keletet a háborúból, biztosítva Izrael fennmaradását és igazságot szolgáltatva a palesztinoknak. Minden adott Benjamin Netanjahunak ahhoz, hogy ő legyen a térség béketeremtője, hiszen hamarosan az összes fronton győzelmet arat.

Délen a Hamász meg van törve. A vezérkarát megtizedelték, és bár Ciszjordániában továbbra is befolyással bír, katonai ereje megsemmisült.

Északon, Libanonban a Hezbollah, ez az Irán által finanszírozott síita politikai-katonai szervezet már nem az az „állam az államban”, mint egykor volt. Vezetőitől megfosztva és katonailag legyőzve, az „Isten pártjának” ráadásul egyedül kell újjáépítenie önmagát, mert északkeleten az Asszad-rezsim, az iráni teokrácia harmadik regionális támaszpontja már nem létezik. Szíriát egy új hatalomnak kell újjáépítenie, amely biztosan nem kíván konfliktusba kerülni Izraellel.

Délkeleten, Jemenben a húszi milícia már nem lesz képes tartósan megvetni a lábát a Perzsa-öbölben, és különösen nem Izraelben, mivel Iránnak ez a negyedik támaszpontja nem sokáig számíthat már az iráni mollák támogatására.

Közvetlenül vagy közvetve, Izrael maga alá gyűrte az „ellenállási tengelyt”. amit az az iráni rezsim hozott létre, amely nem lesz képes sokáig ellenállni a Moszad és az izraeli légierő által mért csapásoknak. Irak túlságosan megosztott ahhoz, hogy újra regionális szereplővé váljon, és a Gázára mért húsz hónapos bombázások ellenére Egyiptom, Jordánia és az olajmonarchiák nem mondták fel az Izraellel kötött „hideg békét”.

A paradoxon tehát az, hogy Izrael biztonsága soha nem volt olyan erős, mint ebben a teljes zűrzavarban. Az izraeli hadsereg minden fronton jelen van. Az iráni bombák továbbra is hullanak Izraelre, amelynek nemzetközi megítélése romlott a Gázára mért brutális kollektív büntetés miatt. Az ország megosztottsága egyre mélyül. A terrorizmus visszatérhet, de katonai szempontból hosszú távon semmi sem fenyegeti.

Minden adott tehát ahhoz, hogy miniszterelnöke ezt a győzelmet tartósítsa azzal, hogy békeszerződéseket kínál a palesztinoknak, a régió országainak és az összes muszlim államnak.

Ellenfelei megtapsolnák érte. Támogatnák az arab fővárosok, az európaiak és az Egyesült Államok. Azonnal elszigetelhetné a saját szélsőjobboldalát, és új koalíciót alakíthatna a mérsékelt jobboldallal, a baloldallal és a középpel. Elfogadtathatná a palesztinokkal, amire már úgyis hajlanak: hogy a palesztin állam semleges maradjon, és ne legyen más fegyveres ereje, csak a rendőrsége.

Ezzel a lendülettel megalapozhatna egy regionális szabadkereskedelmi övezetet, amely társulási megállapodást köthetne az Európai Unióval. Mindezt megtehetné, mert ha valaki erős, márpedig Izrael erős pozícióban van, akkor kinyújthatja a kezét az ellenfeleinek anélkül, hogy gyengének tűnne, sőt éppen ellenkezőleg, ezzel csak a nagyságát bizonyítaná.

Benjamin Netanjahu tehát választhat. Vagy a Nagy-Izrael illúziója és egy újabb háborús évszázad, vagy két állam, Izrael és Palesztina békés egymás mellett élése, a közel-keleti béke, és hamarosan a Masrek, a Magreb és Európa, a Földközi-tenger, közös tavunk három partjának az együttműködése.

( Fénykép : © World Economic Forum / Valeriano Di Domenico )