Egy kőolajban gazdag 90 milliós ország, ahol a lakosság fele valamilyen etnikai vagy vallási kisebbséghez tartozik. Nyugaton Irak és Törökország, délen a Perzsa-öböl menti monarchiák, északon Örményország, Azerbajdzsán és Türkmenisztán, keleten pedig Afganisztán és Pakisztán határolja. Vagyis konfliktusövezetek, nyílt háborúk és szunnita államok veszik körül, amelyekkel Irán a síita iszlám bölcsőjeként mindig is versengett.
Így nem csoda, hogy az ókori Perzsia, amellyel szemben Mohamed próféta egy új hitben, az iszlámban egyesítette az Arab-félszigetet, mára időzített bombává vált. Félő, hogy az iráni rezsim összeomlása hamarosan olyan belső zavargásokat vált ki, amelyek az egész régiót megrengetik. Nagyon veszélyes a helyzet; a tragédiát csak úgy lehet elkerülni, ha az irániaknak sikerül megszervezniük a politikai átmenetet a haldokló teokrácia és a szabad kormányzati rendszer között, amelyre tömegesen vágynak.
Így nem csoda, hogy az ókori Perzsia, amellyel szemben Mohamed próféta egy új hitben, az iszlámban egyesítette az Arab-félszigetet, mára időzített bombává vált. Félő, hogy az iráni rezsim összeomlása hamarosan olyan belső zavargásokat vált ki, amelyek az egész régiót megrengetik. Nagyon veszélyes a helyzet; a tragédiát csak úgy lehet elkerülni, ha az irániaknak sikerül megszervezniük a politikai átmenetet a haldokló teokrácia és a szabad kormányzati rendszer között, amelyre tömegesen vágynak.
Ez történt Spanyolországban a francoizmus vége és a demokrácia bevezetése között. Természetesen az akkori Európa semmiben sem hasonlított a mostani Közel-Kelethez. Spanyolország békében élt, Irán nem, mégis: az irániaknak megvan ugyanaz az előnyük, mint fél évszázaddal ezelőtt a spanyoloknak. Nevezetesen, hogy a diktatúrájukon belül már kialakult egy olyan csoport, amely szakított a fennálló rendszer ortodoxiájával. Vannak reformerek, akik vagy maguk is változást akarnak, vagy pedig elég éles eszűek ahhoz, hogy belássák, erre van szükség.
Spanyolországban ezek főként az Egyesült Államokban vagy európai fővárosokban képzett technokraták voltak. Iránban ezek a férfiak és nők (!) egykor mind hittek az iszlám forradalomban, olyannyira, hogy néhányuk még a tömeges elnyomásban is részt vett, mégis eljutottak oda, hogy már nem tűrhetik tovább a rendszer korrupcióját, elvakultságát és a Közel-Kelet meghódítását célzó „kalandorpolitikáját”. Sokan közülük finoman már kifejezték az eltérő véleményüket a parlamentben, a sajtóban, a kulturális életben, sőt a legmagasabb hatalmi szinteken is. Mások odáig mentek, hogy nyilvánosan szakítottak a teokratikus rendszerrel, és reformerként elindultak a választásokon, polgármesteri, parlamenti képviselői vagy a köztársasági elnöki posztért.
Azok, akiknek a teokratikus hatóságok nem tiltották meg, hogy indulhasson a választáson, belső reformellenzékké váltak, és a rezsim gyorsan marginalizálta vagy teljesen megbénította őket, mint például Mohamed Khatamit, akit 1997-ben és 2002-ben elnöknek választottak. Volt, akit házi őrizetben tartottak, mint Mir Hoszein Muszavit, aki a 2009-es elnökválasztáson elindult a hivatalban lévő ultrakonzervatív Mahmud Ahmadinezsád ellen. Az a választás úgy végződött, hogy meghamisították a választási eredményeket Ahmadinezsád javára.
Az iráni rezsimben tehát több, nyíltan vagy burkoltan reformpárti belső csoport is létezik. A számuk kormányról kormányra jelentősen változik, de még a papság soraiban is találhatók ilyenek. Ez a helyzet nagyon hasonlít ahhoz, amit Mihail Gorbacsov peresztrojkája hozott felszínre a Szovjetunióban. Remélhetőleg – szorítsunk nekik – ezek az emberek egy ideig betölthetik azt a szerepet, amelyet normális esetben a szervezett ellenzéknek kellene betöltenie, ami Iránban már régóta nem létezik.
Ebben a korábban pezsgő politikai kultúrájú országban a pártokat és még a politikai áramlatokat is megsemmisítették a kegyetlen teokrácia tömeges letartóztatásai, kivégzései és gyilkosságai.
A belső reformellenzéken kívül jelenleg nincsenek olyan erők, amelyek készek átvenni a hatalmat, de ez nem jelenti azt, hogy Iránban nincsenek ellenállók. Művészek, jogászok, írók, ez az ország számos olyan személyiségnek ad otthont, akiket az emberek csodálnak a bátorságukért, hogy szembe mernek szállni a mollákkal. És nem ők az egyetlenek, akiknek szerepük lesz a jövőbeli vitákban. Az Iszlám Köztársasággal szembeni elégedetlenség három évtizede tartó csatái rengeteg férfit és nőt képeztek ki a szabadságért való küzdelemre.
Az idősebbek, akik már az ötvenes éveikben járnak, átélték a Mohamed Khatami megválasztása és újraválasztása körüli megmozdulásokat. A fiatalabbak 2022-ben vonultak az utcára, amikor a rezsim milicistái meggyilkoltak egy fiatal nőt, mert úgy gondolták, hogy nem takarta el megfelelően az arcát. Ekkor bontakozott ki a Nők, élet, szabadság mozgalom. A kettő között zajlott a 2009-es zöld forradalom, a Mahmud Ahmadinezsád csalással elért választási győzelme ellen tiltakozó hatalmas tüntetések.
A rezsim minden alkalommal csak egyre kegyetlenebb elnyomással volt képes visszaszerezni a hatalmat. A mollák csak az előző egy évben több mint 500 embert végeztettek ki. Ez a folyamatos küzdelem a valódi ország és a papíron létező ország között totális paradoxonná tette Iránt. Miközben ilyen kegyetlen a diktatúra, és a köztársasági intézmények teljes mértékben a legfőbb vezető által megtestesített vallási intézmények irányítása alatt állnak, a világon egyetlen más országban sem találunk ilyen sok férfit és nőt ekkora politikai tapasztalattal.
Irán a politikailag felkészült állampolgárok országa. Akkor lehetne elkerülni a teljes felfordulást – ami hamar véres összetűzésbe fordulhat – ha a legtekintélyesebb reformerek és ellenállók közösen békés átmenetre hívnának fel, ami esélyt adna rá, hogy kialakuljon a politikai színtér, és meg lehessen szervezni a szabad választásokat. Az idő sürget. Talán csak napok kérdése.
A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2025. június 25-én.
