Három kérdés maradt megválaszolatlanul. Az első, hogy ez a tizenkét napos háború megváltoztatta-e Donald Trumpot, vagy csak egy zárójeles epizód volt a karrierjében.

Végre keményebb hangot ütött meg Vlagyimir Putyinnal szemben, és barátságosabban szólt az Atlanti Szövetségről és az európai partnereiről. Még arra is nyitottnak látszott, hogy rakétavédelmi pajzsokkal szerelje föl Ukrajnát. Néha egészen úgy tűnik, hogy még ő is, a legkiszámíthatatlanabb amerikai elnök is a nyugati demokráciák élére áll, ahogy minden elődje tette a második világháború óta. Ugyanakkor, mindig figyelembe kell vennie a saját izolacionista táborát, és az sem változott, hogy kereskedelmi kérdésekben maga alá akarja gyűrni Európát. Nem tudni, hogy a két Trump közül melyik fog győzni, ahogy azt sem, hogy Benjamin Netanjahu hogyan fog dönteni.

Ez a második kérdés. Ugyanis az izraeli miniszterelnök, miután legyőzte Irán közel-keleti bábjait és megnyerte a háborút, amelyet indított, dönthet úgy, hogy továbbra is a szélsőjobboldallal kormányoz, de úgy is, hogy új koalíciót alakít a jobbközéppel és a baloldallal.

Az első esetben folytatja az etnikai tisztogatást Ciszjordániában és Gázában, tovább halad afelé, hogy a megszállt területeket Izraelhez csatolják, félresöpri még a lehetőségét is a Szaúd-Arábiához való közeledésnek, és valószínűleg komoly feszültségbe kerül a Fehér Házzal, amely inkább egy békés Közel-Keletről álmodozik.

A második esetben elfogadná a tűzszünetet, tárgyalna a palesztinokkal és az arab országokkal Gáza kormányzásáról, elérné, hogy szabadon engedjék a túszokat, esélyt adna magának, hogy megnyerje a következő választásokat és elfeledtetné az október 7. óta elkövetett háborús bűnök mértékét.

A logika azt diktálná, hogy ezt a lehetőséget válassza, de nem tudjuk, hogy mit fog tenni, ahogyan azt sem, hogy mi lett a valódi eredménye az iráni nukleáris létesítmények bombázásának. Donald Trump szerint nem maradt belőlük semmi. Ali Hámenei viszont azt mondja, hogy csak néhány bolhacsípésnyi kár érte a centrifugákat. Természetesen mindketten hazudnak, mert a hazugság háborús fegyver, amelyre szükség van, hogy megtévesszék az ellenséget, hogy a vereséget apró kellemetlenségnek, a sikert pedig teljes győzelemnek állítsák be.

Háborúban a hazugság a normalitás, de az igazság jelen pillanatban az, hogy Iránnak továbbra is vannak olyan tudósai, akikkel le tudna gyártani egy atomfegyvert, viszont elvesztette az eszközöket, amelyekre szüksége van ahhoz, hogy rövid- vagy középtávon képes legyen rá.

A kérdés tehát nem az, hogy ki hazudik nagyobbat: az elnök vagy a legfelsőbb vezető, hanem hogy milyen új erőviszonyok alakultak ki Iránban a bombázások után.

Jelenleg a hatalom teljes erőbevetéssel azon van, hogy letartóztassa, megkínozza és kivégezze az állítólagos kémeket. Borzasztóan megromlott a hangulat az egész országban, de a diktatúra többé már nem fordíthatja az erőforrásait arra, hogy nőket kendőviselésre kötelezzen. Amióta a rezsim milicistái három éve meggyilkoltak egy fiatal lányt, mert kilátszott egy hajtincse, nők tömegei tagadják meg, hogy fejkendőt hordjanak. A teokráciának minden korábbinál nehezebb dolga lesz, ha meg akar birkózni az ország túlnyomó többségét alkotó nőkkel és fiatal generációkkal. Ezzel párhuzamosan meg kell próbálnia a vallás helyébe a nacionalizmust állítani az iráni egység összetartó erejeként.

Már nem az a tét, hogy meg tudják-e menteni a rezsimet, vagy nem, hanem hogy képesek-e megakadályozni, hogy az összeomló ország maga alá temesse. Nem lehet többé cél a bigott áhítatosság fenntartása, mert az infláció ellen kell küzdeni és új szövetségeseket kell keresni, miután Irán már nem támaszkodhat sem korábbi szíriai, libanoni és palesztin lerakataira, sem Oroszországra, amely benne hagyta a pácban.

Mivel a rezsim gyengeségei láthatóvá váltak, a nukleáris program elleni csapások felgyorsíthatják, hogy az ország vezetése elmozduljon a pragmatizmus felé. A demokrácia még messze van. Az elnyomás nem ér véget egyik napról a másikra, de a rezsim soraiben, aztán az egyetemeken, a tartományi központokban és lassan az egész társadalomban viták indulhatnak, és fokozatosan létrejöhetnek a szabadságnak olyan terei, amelyek egy teljesen más Iránt rajzolnak meg, mint amit Hámenei ajatollah, az idős, beteg és mára nagyon elszigetelt legfelsőbb vezető képzel.

Ha leállítja a gázai vérengzést és kezet nyújt a palesztinoknak, Benjamin Netanjahu egyszerre elérhetné, hogy az egész Közel-Kelet elfogadja Izrael létezését, és megakadályozhatná, hogy Irán újra a régió radikálisainak a központjává váljon. Ha Donald Trump nyilvánosan globális kompromisszumot ajánlana az iráni vezetőknek, rákényszeríthetné a rezsimet, hogy lemondjon az atomfegyverről és az iszlám forradalom exportjáról, és megváltoztathatná a rezsim természetét. A tizenkét napos háború minden eszközt a győztesek kezébe ad, hogy tartós békét és teljes változást érjenek el, de vajon akarják-e ezt és képesek-e rá?

Ez a negyedik kérdés, amelyre szintén nincs válasz.

(Fénykép: Wikimedia Commons)