A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2025. október 14-én.

Rosszul lettem. Az amerikai diplomácia egyik vezetője a washingtoni irodájában azt magyarázta nekem, hogy Európát nem az a jelenség fenyegeti, amit én „orosz autokráciának” neveztem. Szerinte az európai demokráciák saját magukat veszélyeztetik: cenzúrával, a romániai választások érvénytelenítésével, a szélsőjobboldali kritikusok elnyomásával. Először azt hittem, álmodom, de nem.

Tényleg ott ültem az amerikai külügyminisztériumban. Az Európai Parlament képviselőjeként fogadtak, a hetedik emeleten, ahol a döntések születnek. És ez az újonc, a Fehér Ház bizalmi embere, fél tucat munkatársa előtt kijelentette: Putyin kevésbé veszélyes Európára, mint maguk az európaiak. Nem álom volt. Arról is beszélt, hogy Trump mindent megtesz a békéért Ukrajnában. Csak épp azt nem érti, miért rémíti meg a „béke” szó ennyire az európaiakat.

Ez az ember egy egész fogadóbizottság előtt akart megleckéztetni. Emlékeztettem rá, hogy Charlie Kirk halála után Vance alelnök is bejelentette, hogy tiltani akarja a gyűlöletbeszédet, akárcsak az európaiak. És arra is, hogy a franciák és a britek is hittek a békében, amikor aláírták Hitlerrel a müncheni egyezményt. Szembeszálltam vele, de még soha nem éreztem magam ennyire elveszettnek. Mintha egy másik világba csöppentem volna.

Trump nem csupán egy Übü király a Fehér Házban. Mögötte új Amerika lépett elő az árnyékból, és olyan emberek vették kezükbe az irányítást, akik bosszúra szomjaznak, alternatív igazságokat hirdetnek, és műveletlen fiatal udvaroncokkal veszik magukat körül. Ezen a találkozón értettem meg igazán azt a félelmet, gyakran pánikot, amit előtte több politikus és értelmiségi megosztott velem New Yorkban és Washingtonban.

Egyvalaki maradt csak derűlátó közülük: egy demokrata kongresszusi képviselő, a párt mérsékelt szárnyából. „Dehogyis!” – mondta. – „Legyőzzük őket, csak abba kell hagyni a siránkozást!” Az irodája falán egy lista függött azokról a jelekről, amelyek a fasizmus jöttére figyelmeztetnek. A többiek viszont mind pesszimizmus és katasztrófavárás között ingadoztak. Volt, aki nem hitt benne, hogy a demokraták – még ha visszaszerzik is a képviselőházat 2026 novemberében – képesek lesznek visszafordítani a politikai folyamatokat. Mások már előre látták, hogy Trump nem fogadja el a választási vereséget, több száz felülvizsgálati kérelmet nyújt be, amivel lefagyasztja a demokratikus intézményeket, vagy akár megpróbálja elhalasztani a választásokat több államban is.

Az általános vélekedés viszont ugyanaz a balközépen, a jobbközépen, a radikális baloldalon és az elszánt Trump-ellenzőkké vált neokonzervatívok között is: Trump, akinek az emberei megtámadták a Capitoliumot 2021 januárjában, bármire képes, hogy megtartsa a hatalmát, és továbbadja a politikai családjának, vagy akár a vér szerinti családjának. Senki sem gondolja, hogy nyílt diktatúra lesz Amerikából. Azt viszont egyre kevesebben zárják ki, hogy „erdoğani” irányba sodródik, egy olyan rendszer felé, ahol a választások már csak színház, a hatalom pedig érinthetetlen.

Vannak figyelmeztető jelek: a sajtószabadság elleni támadások, hogy Trump szabad kezet adott maszkos ügynököknek az illegális bevándorlók felkutatására, hogy pénzügyi adatokat használnak föl olyan tisztviselők eltávolítására, akiket hivatalosan nem tudnának elbocsátani. Trump démonizálja a demokratákat, támadja a bíróságokat, és minden ellenzéket elítél – még a konzervatívokat is. Ő és a hozzá közel állók éles határt húztak két Amerika közé: egyik a „jó”, trumpista Amerika, a másik, amelyik valójában a többség, pedig az, amit ők ellenségnek, veszélyes terroristának bélyegeznek.

Akik még emlékeznek a közép-európai rendszerváltás előtti időkre, azt mondják: ez a légkör ismerős. A félelem légköre. Félni a feljelentéstől, az elbocsátástól, attól, hogy valaki nyíltan beszéljen politikáról. Sétálnak mellettem az utcán, egy pillanatra megfordulnak megnézni, hogy követik-e őket. Tréfából, de azért mégis. Mások sápadtan, de büszkén fogadnak a visszavont költségvetési támogatások miatt kiürült irodákban, mégis azt mondják, hogy nincs veszve minden, hiszen…

Az amerikai importőrök hamarosan kifogynak azokból a készleteikből, amiket még a vámok bevezetése előtt szereztek be. Utána kénytelenek lesznek árat emelni, amit legkésőbb januárban, a választási év elején az emberek is elkezdenek majd megérezni. A demokraták ébredése és a társadalmi elégedetlenség kirángatja Amerikát a kábultságból. Végülis a bírák ellenállnak a zsarnoki próbálkozásoknak – legalábbis első fokon. És Trump, ha ilyen tempóban halad, az ő korában, az ő egészségi állapotában előbb-utóbb elveszti a lendületét és a varázsát.

De valójában senki sem tud semmit. Mindenki a kétségbeesés és remény között ingadozik. A zavarodottság általános. Ami két hete még lehetetlennek tűnt, ma valóság. A demokratikus normák ilyen gyors visszaszorulása mindenkit megdöbbent, és a legtöbb beszélgetés során felmerül a kérdés: „Maguk, ott Európában még tartják magukat?”

Soha nem hallottam még amerikaiakat, akik reményüket Európába vetették volna, most mégis ezt teszik. Sokuk szemében Európa a szabadság utolsó bástyája, a bunker, ahonnan a demokrácia ellentámadást indíthat. Ez igaz is – mindaddig, amíg az amerikai külügyminisztérium hetedik emelete nyíltan ellenséges velünk.

De kibírjuk-e? – kérdezik újra és újra. Vagy mi is megválasztjuk a francia Nemzeti Frontot, a brit Reform UK-t, a német AfD-t? Nem ígérhettem semmit, mert csak egy dologban vagyok biztos: hogy ki kell tartani az Atlanti-óceán mindkét oldalán.

Fénykép: Department of State, Washington, D.C. @Wikimedia Commons