A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2025. október 27-én.
Tizenegy ország egy éven belül – ez már nem véletlen. Tizenegy ország, ahol ugyanabban az időben ugyanaz a nemzedék mozdul meg, ugyanazok miatt az igazságtalanságok miatt. Ez már jelenség, méghozzá világméretű.
Afrikától Ázsiáig, Európától Latin-Amerikáig, Kenyától Peruig, Madagaszkártól Indonéziáig, Nepáltól Szerbiáig, Marokkótól Kelet-Timorig – Bangladesen, Malin és Paraguayon át – szerte a világon az utcára vonul az ezredforduló után született Z generáció. Nem forradalmat akarnak, hanem reformokat. Mosolyogva, őszintén és elszántan állnak ki magukért: nem akarják megdönteni a hatalmat, csak azt követelik, hogy az állam a közjó érdekében kormányozzon. Szinte mindegyik esetben a rendőrség működési zavarai vagy brutalitása gyújtotta meg a lőporos hordót.
A tucatnyi mozgalom közül némelyik kifullad, mások megerősödnek. Ha azonban tovább terjednek, és elérnek egy befolyásos országot – Kínát, Franciaországot vagy az Egyesült Államokat –, akkor könnyen lehet, hogy a mostani évszázad húszas éveiről úgy beszélünk majd, mint az előzőben a hatvanas évekről. Akkor a „baby boomer” generáció elutasította a világ kettészakítását és mindkét blokk társadalmi konzervativizmusát. A prágai tavasz, a szexuális forradalom és a kommunista mítosz kifulladása lezárt egy korszakot, és újat nyitott. De mi történik most?
Ma az a feltűnő, hogy a Z generáció a békés ellenállást tűzte a zászlajára. Nem álmodozik dicsőséges jövőről – nincsenek hősei, nincsen Che Guevarája, aki felkarolná a haldokló bolsevizmus örökségét. A kapitalizmust sem utasítják el, egyszerűen csak azt akarják, hogy folyjon a víz a csapból, ne haljanak meg az emberek a hiányosan felszerelt kórházakban, hogy felszámolják a korrupciót, és ne hanyagolják el az egyetemeket.
Ahogyan a hatvanas évek a háború utáni időszak lezárását jelentette, a mai huszonévesek a neoliberális politika örökségét utasítják el – azt a szemléletet, amelyet Margaret Thatcher és Ronald Reagan tett népszerűvé az 1980-as években. „Túl sok adó megöli az adót”, „az állam nem a megoldás, hanem a probléma” – hirdették akkor. Ezek a dogmák felvirágoztatták az új iparágakat és naggyá tették Kínát, de közben megrövidítették a közszolgáltatások forrásait, drámaian növelték az egyenlőtlenségeket, és jelentősen szűkítették az államok mozgásterét.
A társadalmi frusztráció egyre mélyebb lett. Egyre kevesebben tudnak azonosulni a nagy politikai pártokkal, egyre kevesebben érzik magukat elkötelezettnek a demokrácia iránt. Az így keletkezett űrt az új szélsőjobboldali erők töltötték be, amelyek a szabadkereskedelmet és a bevándorlást tették felelőssé a romló közszolgáltatásokért. Ma már ott tartunk, hogy ezek az erők egy reakciós nemzetközi szervezetet építenek, washingtoni központtal.
Sokáig úgy tűnt, ez a szélsőjobboldali mozgalom fogja meghatározni a mostani évtizedet. De most színre lépett egy új nemzedék, amelynek mind az öt kontinensen közös élménye, hogy az állam gyenge, és a jövedelmek újraelosztása nem működik. Ez a generáció egy nemzetközi vizuális kultúrában nőtt fel, amelynek saját nyelve az angolra épülő globális kreol.
Sokkal inkább, mint a hatvanas években, a mai fiatalok valódi világgenerációt alkotnak. Nem kérnek többé a vagyoni egyenlőtlenségekből, a korrupcióból, a közszolgáltatások elszegényedéséből és a pénz nemzetközi diadalából. Más szóval: nem kérnek abból, amit a trumpizmus képvisel. Ez a Z generáció polgári, nem forradalmi – és ébredése talán a legjobb, legváratlanabb hír, amit most kaphattunk.
Fénykép: Wikimedia Commons
