A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2025. november 5-én.

Sarokba szorítva Donald Trump hirtelen visszanyerte az emlékezetét. Miután Kína rákényszerítette, hogy felfüggessze a beígért amerikai vámokat azzal, hogy a ritkaföldfémek exportjának betiltásával fenyegetőzött, Trumpnak eszébe jutott, hogy valaha voltak szövetségesei. Úgynevezett „nyugati” országok.

A múlt pénteki torontói G7 találkozót követően – amelyen a tagállamok energiaügyi miniszterei tárgyaltak egymással – az amerikai tárcavezető japán, kanadai, francia, német, brit és olasz kollégáival együtt létrehozta a Kritikus Ásványi Anyagok Szövetségét. Célja – bár Kínát név szerint nem említik – világos: megtörni Kína majdnem teljes monopóliumát a szektorban. A világ ritkaföldfém-kitermelésének 60, a feldolgozásnak pedig 90 százalékát ugyanis Kína végzi.

A feladat óriási: a G7 országoknak évekbe telik majd behozni a lemaradást. De a lényeg nem a rövid távú siker, hanem az, hogy a Hszi Csin-ping által megteretemtett geopolitikai erőviszonyok végre felnyitották Trump szemét. Trumpét, aki február végén még úgy fogalmazott: „Az Európai Uniót azért hozták létre, hogy kiszúrjon az Egyesült Államokkal.” Trump egyrészt elfelejtette, hogy az európai integráció – Washington ösztönzésére – eredetileg kettős célt szolgált: a kontinens háborúinak lezárását és közös front megteremtését a Szovjetunióval szemben. Ennél azonban sokkal súlyosabb, hogy mindent megtett azért: gyengítse az Uniót, miközben megpróbált Moszkvához közeledni.

Nemcsak arról volt szó, hogy vámokat vetett ki európai termékekre. Ott volt Volodimir Zelenszkij megalázása az Ovális Irodában, J. D. Vance alelnök müncheni beszéde, amelyben Európát tette felelőssé minden bajért, a Grönland annektálására utaló kijelentések, az Ukrajna feje fölött Putyinnak ajánlott „békeszerződés”, és végül a militáns támogatás az európai szélsőjobboldalnak, különösen a német AfD-nek.

A lista korántsem teljes. A kérdés inkább az, hogy Torontó fordulópont-e, vagy csupán kivétel, amely erősíti a szabályt.

Egyrészt Trumpnak minden érdeke azt diktálja, hogy inkább 27 különálló Európa legyen, ne pedig egyetlen egységes Európai Unió. Az EU 450 millió lakosával, vásárlóerejével, gazdagságával és egyetemeivel az Egyesült Államok legkomolyabb üzleti versenytársa. Ha sikerül fenntartania Ukrajna támogatását és megvalósítania közös védelmi tervét, akkor stratégiai versenytárssá is válik. Ráadásul a nagyon fejlett szociális rendszerével és a javak nagyfokú újraelosztásával az Unió olyan társadalmi modellt testesít meg, amelyet Trump és barátai veszélyes példának tartanak, amit a világ szerintük nem követhet.

Másrészt az amerikai elnök időközben ráébredt, hogy Vlagyimir Putyin nem méltóztatik elfogadni a felé nyújtott kezet, és ami még aggasztóbb: Hszi Csin-ping képes lerántani a földre az amerikai mindenhatóság mítoszát. Ahogy telnek a hónapok, egyre világosabb kell hogy legyen a számára: az Egyesült Államok egy olyan Kínával áll szemben, amely Oroszország támogatásával történelmi bosszút akar állni az euroatlanti Nyugaton. Más szavakkal: ez nem csak kisebb összezördülésnek ígérkezik, hanem hosszú, költséges és nehéz küzdelemnek, egyre inkább elmérgesedő belső szembenállással.

Ki áll majd Trump mellé ebben a csatában? Miután durván elbánt Kanadával, Mexikóval és Brazíliával, aggodalmat keltett Ázsiában, és hátba szúrta Európát azzal, hogy a Kremllel akart egyezkedni a háta mögött, Trumpnak rengeteg szövetségest kellene megnyugtatnia, hogy megszerezze a támogatást, amire szüksége lesz. El kell feledtetnie, hogy a mexikóiakat „gonosznak”, Kanadát pedig „annektálásra ítélt országnak” nevezte. És ami a legfontosabb: át kell vállalnia Európától az Ukrajnának nyújtott segítség terhének egy részét, miközben el kell fogadnia, hogy a megnövekedett európai katonai kiadások ezúttal nem az amerikai, hanem az európai ipar javát szolgálják majd.

Fénykép: Rawpixel