Ez az idő is eljött. Már Németországban is két jobboldal van. Habár a nácizmusból örökölt tabu nagyon erős, a Türingiában megkötött szövetség az AfD, a liberálisok és a kereszténydemokraták egy része között megmutatta, hogy létezik egy jobboldal, amelyik elfogadja a közeledést a szélsőjobbhoz, amit Angela Merkel és a CDU vezetése elfogadhatatlannak tart.
Olvass továbbEl fog jönni az ideje. Nem történhet másképpen, de mégis, annyira lehangoló, annyira aggasztó, annyira elképesztő, hogy Németország nem mondott azonnal igent Franciaországnak, azután, hogy Franciaország felajánlotta az összes európai partnerének egy „stratégiai párbeszédet a francia nukleáris elrettentő arzenál szerepéről a kollektív biztonságunk szavatolásában”.
Olvass továbbNem tudom, hogy Párizs volt-e a buborék, vagy Brüsszel, az Európai Parlament, ahonnan jöttem? A brexit nekem az unióból kilépő brit barátaim könnyeit jelentette, ezt a hihetetlen zűrzavart, ami annyiunkat, brit és európai képviselőket egyaránt könnyekre fakasztott csütörtökön, az utolsó napon, merthogy ezután semmi nem lesz a régi.
Olvass továbbAzonnal felhúzzák a bizalmatlanság falait, a baloldalon, a jobboldalon, középen, és mindenhol másutt is. Próbálják ki, én így tettem az előző három napban: próbálják meg Lengyelországban felvetni azt az ötletet, hogy közös nevezőt keressünk az Európai Unió és az Orosz Föderáció között, és ennek a megosztott országnak az összes törésvonala kisimul, és rögtön egyként felsorakoznak az európai nagyhatalmakkal szemben.
Olvass továbbÓvatosan fogalmazott. Szándékosan olyan színtelen hangon szólalt meg, hogy nem nyomja be a „fontos” és a „breaking news” gombokat a sajtóban. Egyszóval, „merkelesen” csinálta, de ez önmagában nem magyarázza meg, hogy a kancellárnak a Financial Timesban múlt héten megjelent szavaira miért nem figyeltek föl jobban és miért nem reagáltak rájuk többen.
Olvass tovább
