A kommunizmus végzett a kommunizmussal

Megjelent a Nouvel Observateur vélemény rovatában 2019. november 7-én

„Na és?” – vágtam neki vissza, elég hülyén, de közben igazam is volt, mert… Elmesélem! Az előző este megkértem a hívást, reggel hétre, párizsi idő szerint, amikorra a gépírónők beérnek a Le Monde-ba. A rekedtes hangú barátnőm vette föl. „Gyerünk, haladjunk – mondtam neki. – Tíz oldalam van magának.” Csönd, kínos csönd a vonal túlsó végén. „Bernard… Meglepne, ha átvennék ezt az anyagot – És miért? – Nem tudja? – Mit nem tudok? – Az éjjel leomlott a fal.”

„Na és?” – vágtam vissza neki, mielőtt rájöttem volna, hogy mit mondtam, és nevetésben törtem ki. Szépen elcsomagoltam a füleseimet az örmény elszakadás kezdeteiről, és elmentem sétálni egyet Jereván utcáin, mielőtt a legközelebbi gép felszáll Moszkvába. Nem volt CNN, nem volt internet, nem volt mobil, de még vonalas telefon sem, amiről közvetlenül lehetett volna külföldi számot hívni. Csak elképzelni tudtam azt az örömöt, ami elöntötte Közép-Európát, körülbelül 40 év szovjet megszállás után. Eszembe jutott az az este, amikor Lengyelországban „hadiállapotot” hirdettek, eszembe jutott az összes barátom, akiket a szemem előtt tartóztattak le, eszembe jutott a románok félelme, a csehszlovákok bánata, Bukovski riadt véznasága, amikor elcserélték Luis Corvalánra, a Chilei Kommunista Párt vezetőjére a zürichi reptéren. Vége van, végre vége van, gondoltam, és eszembe jutott az összes ilyen pillanata ennek a csatának, amibe annyira bevonódtam, az Observateur újságírójaként, aztán a Le Monde tudósítójaként. Hittem benne, majdnem az összes szakértő mindentudó véleményének ellenére. A kor minden bizonyosságával szemben, a szabadság győzött. Meghatott, megrendített, mégis csak azt tudtam magamban ismételgetni: „Na és?”

Igen, „na és?”. Mert, végtére is ez a fal nem most kezdett leomlani.

Az első repedések megjelentek már az előző tavasszal, és Gorbacsov még egy éve sem volt a helyén, amikor 1985 novemberében figyelmeztette a népköztársaságok vezetőit, hogy nem számíthatnak többé a Szovjetunióra a hatalmuk fenntartásában. Nyitás kell, párbeszéd kell, reform, ugyanaz, amit ő is elkezdett csinálni Moszkvában. Ezek a dolgok zárt ajtók mögött hangzottak el a Varsói Szerződés, a kommunista blokk NATO-jának az egyik csúcstalálkozóján, de aztán voltak más nyilatkozatok is, az ENSZ Közgyűlésén, az Európa Tanácsban, a jugoszláv vezetők előtt, amelyek ugyanolyan világosan megfogalmazták, hogy lemondanak az erő alkalmazásáról, és tiszteletben tartják az ENSZ Alapokmányát és a helsinki egyezményt.

A lengyel, a magyar és a csehszlovák vezetés vette az üzenetet, és a lengyelek még meg is tapsolták.

„Forradalom” készül Moszkvában, mondta nekem akkor Jaruzelski tábornok egyik jobbkeze,

aki felettébb örült neki, mert nem tudta már kézben tartani az országát, ahol, hadiállapot ide vagy oda, soha nem normalizálódott a helyzet. Bukarestben és Kelet-Berlinben viszont Honecker és Ceaușescu semmit nem akart ebből meghallani. Összeszorított fogakkal reménykedtek, és várták Gorbacsov bukását. A kimúlt szovjet tábor megosztottsága 1989 januárjára egyértelművé vált.

Tizenegy hónappal a fal leomlása előtt, tizenegy hónappal azelőtt, hogy a keletnémet vezetés beadta a derekát, hogy megnyissa az átkelőpontokat, a magyar állampárt elkötelezte magát a többpártiság mellett. Egy hónappal később Lengyelországban a hatalom és az ellenzék közösen nyitották meg az ő kerekasztalukat, és augusztusban Tadeusz Mazowieczki lett a szovjet blokk első nem kommunista miniszterelnöke.

A történelemnek szüksége van dátumokra

Jereván sugárútjai csúnyán és elhagyatottan terültek el előttem, és közel s távol egyetlen kávézót sem láttam. Sarkon fordultam a szálloda felé. Hála a nyugati rádióadóknak, a vendégek és az alkalmazottak már képben voltak az eseményekkel, de nem érdekelte őket ez a berlini fal, mert a sajátjukkal voltak elfoglalva: a saját tagságukkal a Szovjetunióban, aminek éppen készültek hátat fordítani. Az orosz birodalom végnapjait láttam azon a november 10-én Jerevánban, a cárok birodalmának, aminek a Szovjetunió csak segített túlélni. A tekintetekben, a hangulatban, a mosolyokban látszott, hogy már a következő lépésnél tartanak, ami a balti államokban nagyjából már zajlott, a Kaukázust pedig éppen most hódította meg, de a világ többi részének nyilvánvalóan Berlinben történt a fő esemény, a nyugat felé tartó, boldogságtól részeg feltartóztathatatlan tömeggel, amelyik felfedezte, kissé megrémülve, a teli kirakatokat, szupermarketeket, teraszokat és azt a nyugat-berlini fiatalságot, amelyik mindenben avantgárdabb volt a kaliforniainál is, és ráadásul szélsőbaloldali is volt, egy szociáldemokrata városban.

Ezeket a képeket már csak Moszkvában láttam, amikor megérkeztem, és elsírtam magam rajtuk. Késő éjszakáig nézegettem őket, de egy belső hang még mindig azt ismételgette: „Na és?”, mert minden túl gyorsan történt, nemcsak ehhez a fenséges pillanathoz, amit annyira vártam, de túl gyorsan ahhoz, ami utána következett, merthogy…

Mivel szükségünk van dátumokra, a Történelem azt mondja, hogy a fal 1989. november 9-én omlott le, de

májusban történt, hogy Magyarország megnyitotta az ausztriai határát azzal, hogy átvágta a drótkerítést, és azután szabadultak el a dolgok:

a keletnémet tömegek elfoglalták a Német Szövetségi Köztársaság nagykövetségeit Budapesten, Prágában és Varsóban, elkezdődtek a tárgyalások arról, hogy kiengedik őket, és hamarosan különvonatok vitték őket nyugat felé. Már tavasz óta nem volt fal, és a szovjet blokk már tavasszal letette a fegyvert, anélkül, hogy bármit kért volna cserébe, mielőtt az NDK negyvenedik születésnapján tüntetők százezrei vonultak fel Honecker orra előtt, hogy Gorbacsovnak üzenjék: „Gorbi! Segíts rajtunk! Gorbi! Segíts rajtunk!”

Azon az estén, az emelvényen, Mieczyslaw Rakowski, a Lengyel Egyesült Munkáspárt, a PZPR, a lengyel kommunista párt egyik utolsó főtitkára Mihail Gorbacsov füléhez hajolt, hogy megkérdezze: „Érti, ugye? Ez a vége.” Nem tudni, én legalábbis nem tudom, hogy Mihail Szergejevics mit válaszolt, de egészen nyilvánvaló, hogy tisztában volt vele, hogy azóta tisztában volt vele, hogy tavasszal elvágták a vasfüggönyt Magyarországon, hogy már jóval azelőtt is tudta, és hogy a kezdetektől fogva el is fogadta, hogy vége van, mert

a célja nem az volt, hogy megmentse a kommunizmust, amiről tudta, hogy halott, hanem, hogy megmentse Oroszországot a kommunizmus és a szovjet blokk összedőlésétől.

Gorbacsovra a halála után is úgy fognak tekinteni, mint egy félnótásra, aki mellett elszaladtak az események, amelyeket ő indított el, anélkül, hogy látta volna, hova vezetnek. A vitának még koránt sincs vége, de az ember, akit én láttam kormányozni, és akit olyan jól megismertem utána, egyáltalán nem volt ilyen kispályás. „Kormányozni azt jelenti, hogy öt lépéssel előre kell látni” – szerette mondogatni, és amikor figyelmeztette a G7 vezetőit, 1991-ben, Londonban, hogy a következő csúcstalálkozójukon ő már nem lesz hatalmon, ha nem segítenek neki feltölteni a boltokat, nem tévedett.

Ő, akinek belülről, a toronyból sikerült bevennie a szovjet erődítményt, és Lenint a zászlajára tűzve visszafordulnia a demokratikus központosítás felé az államaparátus ellenében, tökéletesen tisztában volt vele, hogy mit kockáztat, de azt is tudta, hogy nincs választása. Vagy sikerül megszerveznie egy békés átmenetet a demokráciába és a piacgazdaságba, vagy mindennek vége, és véres káoszba ugranak bele, amit el akart kerülni.

Megszállottan kereste, hogy hogyan tudná elkerülni a polgárháborút, és átalakítani a Szovjetuniót szuverén államok közös piacává.

Mivelhogy nem vagyok forradalmár, hanem reformer, mivel Turgot híve vagyok, és nem a terroré, a szívemből szólt ez a kísérlet, de Jerevánból visszatérve, látva, hogy a keleti blokk felbomlik, anélkül, hogy az európai kontinens új alapokat talált volna, és tudatában annak, hogy a Szovjetunió halálra van ítélve, arra gondoltam, hogy máris elértük azt a pontot, ahonnan hamarosan teljesen kicsúszik Gorbi kezéből az ellenőrzés, és…

Nem tudom miért, de ebben az általános örömben, ebben a boldogságban, amiben én is osztoztam, annyira féltem egy világméretű anarchiától, hogy meg voltam róla győződve: csak az európai demokráciák egysége adhat a világnak egy olyan fogódzót, amire nagyon nagy szüksége volt. Ezzel „a határozatlan jövővel” szemben, ahogy az egyik orosz barátom mondta, már nem is azt kérdeztem, hogy „Na és”, hanem, hogy „És most?”, és imádkoztam, hogy Gorbacsov kitartson addig, amíg meg tudja alapítani, amit „közös európai háznak” nevezett: az együttműködést a két közös piac: a római és az övé között.

Természetesen tudjuk, hogy ez nem történt meg. Egy hónappal azután, hogy a G7 Londonban visszautasította a segítséget, két tucat konzervatív kommunista megpróbálta arra kényszeríteni Gorbacsovot, hogy írja alá a lemondását. Ezt még akkor is megtagadta, amikor a családjával együtt bezárták egy villába és az életüket fenyegették. Visszatér Moszkvába, de az Orosz Föderáció elnöke, Borisz Jelcin jön ki jobban ebből az elhibázott államcsínyből, és hamarosan feloszlatja a Szovjetuniót, hogy elűzhesse Gorbacsovot a Kremlből és elfoglalhassa a helyét.

Most itt vagyunk a világméretű anarchiában, de mi a helyzet ezzel a fallal? Ki döntötte le? Ki végzett a kommunizmussal?

Ennek a vitának sem lesz soha vége, de annál semmi sem félrevezetőbb, mint a november 9-i, boldogságtól ittas képek.

Ezekből a képekből az sugárzik, hogy a felszabadult tömegek és a boldogság vetett véget hét évtized szovjetizmusnak, miközben valójában a kommunizmusnak saját maga volt a végzete, és jó okkal: az egész története arról szólt, hogy nem életképes.

A kommunizmus az előre menekülés története

A kommunizmus története az előre menekülés története. 1921-ben kezdődött az „új gazdaságpolitikával”. Hogy elkerüljék az államcsődöt, Lenin hagyott egy kis teret a piacgazdaságnak, de 1928-ban a piac és a piaci szereplők akkora erőre tettek szert, hogy Sztálin rövid úton véget vetett a kísérletnek. Gyilkosságok és deportálások jöttek, és elkezdődött egy hosszú évtizednyi borzalom, ami kivéreztette a Szovjetuniót és lefegyverezte a német seregek előtt. Ha nem támaszkodik a hazafias érzésekre és az egyházra, ha nem köt szövetséget Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal, a Szovjetuniónak vége lett volna, de az 1944-es győzelem, a tömeges megtorlások és Közép-Európa bekebelezése mégis megerősítette. Kívülről úgy tűnt, hogy a Szovjetunió tündököl. Belül viszont annyira fuldokolt, hogy a Politikai Bizottság sem tudott mit kezdeni a helyzettel, és csak Sztálin halála után, a XX. Pártkongresszus hirdette meg a nyitást. Egy generáció még hitt benne, de az apparátus annyira meg volt rémülve, hogy Hruscsovot félreállították, és inkább a brezsnyevi stagnálást választották: nem volt liberalizáció, de nem is tért vissza a terror, és ez a két évtizednyi egy helyben toporgás fogja előhívni Gorbacsovot, a vezetőség legfiatalabb tagját, aki titokban meg volt róla győződve, hogy a rezsim az összeomlás szélén áll.

A kommunizmus ölte meg a kommunizmust, de a haláltusája minden bizonnyal még hosszabbra nyúlt volna a szociáldemokrácia és az emigráns ellenzék nélkül. A jóléti állam Európában és az Egyesült Államokban a szociális védőhálóról szól, ami a piacgazdaságot irigyeltté és magasabbrendűvé tette a kommunizmussal szemben. Az emigránsok bátorsága pedig, akik nagyon gyakran a kommunisták közül és a keresztény baloldalról kerültek ki, a szabadság oldaláról jelentett kihívást az egypártrendszerekkel szemben. Az emberi jogok és a szociális védelem, Keynes és Voltaire, a felvilágosodás és a szociáldemokrácia lépett szövetségre, hogy felgyorsítsák a kommunizmus halálát és lehetővé tegyék, hogy végül, az egyik november 9-én a fal ne legyen többé.