Antiszérumként hatottak a szavai. Sosem szabad Isten nevében gyűlölni, gyilkolni, háborúskodni, mondta a pápa. A reményt, tette hozzá, „soha nem fojthatják vérbe azok, akik eltorzítják Isten nevét a rombolás útjain haladva”. „A testvériség – mondta még – erősebb a testvérgyilkosságnál, a remény erősebb a halálnál, a béke erősebb a háborúnál.”
Bárhol másutt ez nem lett volna több, mint nyilvánvaló igazságok felsorolása, amelyet kiüresítettek kétezer év rítusai. De ez Irakban hangzott el, ahol minden egyes szó mögött áldozatok szívszaggató zokogását lehetett hallani. Szaddám Huszein áldozataiét, az irak-iráni háború, az első öbölháború, a kurd falvakra eresztett mérgesgázfelhők, a második öbölháború, az iskolák és piacok elleni terrortámadások soha véget nem érő éveinek az áldozataiét, és főleg azokét, akiket megkínzott vagy kivégzett az ISIS, ez a förtelmes „Iszlám Állam”, ami embereket fejezett le, csonkított meg, égetett el élve, és ami felélesztette a rabszolgavásárok intézményét.
Azon a helyen, ami egykor a civilizáció bölcsője volt, és ami az elmúlt évtizedekben minden szörnyűséget megtapasztalt, amit ember csak kiötölni képes, ezek a szavak jelentéssel bírtak. Felhívásként zengtek a könnyek és romok között, arra, hogy szeressük egymást, védjük meg a leggyengébbeket, tagadjuk meg a gyűlöletet, bocsássunk meg egymásnak, és tegyük le a fegyvert, hogy együtt élhessünk Isten gyermekeinek testvériségében.
Ezen a vértől áztatott földön, egy pápától, aki éppolyan szerény, mint a szent, akinek a nevét viseli, ezek a szavak a parancsolatok erejével szóltak. Hogyan lehet nem meghallani, hogy a világnak, az egész világnak és nemcsak Iraknak címezte Ferenc pápa ezeket a szavakat, amelyek hirtelen csordultig teltek jelentéssel, sürgősséggel és szükségszerűséggel?
Egyre szélesebb a szakadék: a megsebzett Nyugat egyre jobban elutasítja a megtépázott Keletet, a Kelet pedig szembe akar szállni azokkal, akik korábban elnyomták és porig alázták. Semmi sem olyan sürgető, mint elkerülni a civilizációk összeütközését, és köszönöm, Ferenc pápa – egy ateista mondja ezt önnek! – köszönöm, Szentatya, hogy ilyen nagyszerűen felnőtt a pásztori feladathoz, hogy elmondja mindannyiunknak az öt földrészen, az Iszlámnak ugyanúgy, mint a Kereszténységnek, hogy semmi sem sérti jobban Istent, mint ha az ő nevében ontanak vért és szítanak gyűlöletet.
Köszönet ezért az erős párbeszédért Ali asz-Szisztáni nagyajatollahhal, a legelismertebb síita elöljáróval. Ön fehérben, ő feketében, az egész világ látta, hogy párbeszédet folytatnak, figyelmesen és tiszteletteljesen, és ennek a pillanatnak az ereje csak ahhoz a másikhoz fogható Moszulban, az ISIS mostanra romhalmazzá vált egykori iraki fővárosában. A kibelezett ódon város közepén egy egyszerű, alacsony, pirossal borított emelvény fénylett, mint a remény. A remény, ami mindennél erősebb, mondta ön, gyengéd mosollyal, amiben benne volt a megbocsátás hatalma.
Ezért nem értem, hogyan lehet, hogy ez a pár nap nem kapott több helyet a nagy újságok oldalain és a televíziók képernyőin, hiszen csak a süket nem hallotta és a vak nem látta, hogy ezek a szavak felértek száz kontingensnyi kéksisakossal és ezer ENSZ-határozattal. Csak szavak voltak, de miért kell ateistának lenni ahhoz, hogy emlékezzen rá valaki, hogy Krisztus szavai megtérítették Rómát, és ma is olyan fegyverek, amiknek nincs párja.
A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2021. március 14-én.
