Gyakran mondják róla, hogy „erős”, azt sugallva, hogy a demokráciák vele ellentétben túlságosan gyengék. Vannak, akik ezért „hazafinak” tartják és csodálják őt. Mások azt jósolják, hogy hamarosan újraalakítja a Szovjetuniót, sokan pedig inkább választanák őt, mint az Egyesült Államokat, amelyet azzal vádolnak, hogy háborút hoz Európára azzal, hogy „Ukrajnát a NATO-hoz akarja csatolni”.
Mindent és annak ellenkezőjét is állítják Vlagyimir Putyinról, csak egyet nem: hogy valójában egy nagy nulla, mert mi a mérlege ennek a politikusnak, akinek az elsődleges célja, hogy részben vagy egészben visszaszolgáltassa Oroszországnak az elvesztett birodalmát?
Ezt csak úgy érhette volna el, ha közös frontba tömörül Ukrajnával és Fehéroroszországgal, a két másik nagy szláv nemzettel, amelyek történelmileg a cárok, majd a szovjetek Oroszországához kötődtek, oroszul is beszélnek és ugyanolyan ortodox keresztények, mint Oroszország. Amikor Szolzsenyicin amellett érvelt, hogy Oroszország lépjen ki a Szovjetunióból, úgy gondolta, hogy hogy az ukrán és fehérorosz rokonaival együtt tegye ezt meg, és összpontosítson az európai mivoltára, miután megszabadult Közép-Ázsiától és a Kaukázustól, amelyek az ő szemében idegenek voltak az oroszok számára.
Ukrajna volt Oroszország bölcsője, Kijev Oroszország ezeréves keresztségének a színhelye. A fehérorosz név minden szláv nyelvben egy „Fehér Oroszországot” idéz, mivel ez volt Oroszország legnyugatibb része, ma pedig kulturális értelemben egyazon szláv csoportosulás része, amelyik három független államra vált szét.
Más szóval egy orosz államfő számára nem is lehetne nagyobb szükségszerűség, mint elmélyíteni kapcsolatait Ukrajnával és Fehéroroszországgal. Ezt csak úgy tehette volna meg, ha tiszteletben tartja a határait, szabadságát és területi egységét ennek a két államnak, amelyben sok orosz családnak vannak közelebbi-távolabbi ágai. Vlagyimir Putyin éppen az ellenkezőjét tette.
Mint egy elvesztett gyarmatait visszaszerezni akaró kényúr, ellen akart állni annak, hogy Ukrajna gazdaságilag közeledjen az Európai Unióhoz, aztán bekebelezte a Krím-félszigetet, amely korábban természetesen orosz volt, de ukrán lett, amikor Ukrajna és Oroszország szétvált. Ezután finanszírozta és felfegyverezte Kelet-Ukrajna elszakadási kísérletét, amelyet most újjáéleszt, amikor pedig a fehéroroszok meg akartak szabadulni a diktátoruktól, a segítségére sietett, és újra beiktatta.
Két olyan országból, amelyek éppannyira oroszbarátok, mint amilyen nélkülözhetetlenek Oroszország számára, amelyek közel is álltak Oroszországhoz, Vlagyimir Putyinnak sikerült egycsapásra két olyan oroszgyűlölő nemzetet csinálnia, amelyek ugyanolyan buzgalommal törekszenek a nyugati világba való beilleszkedésre, mint korábban a balti államok. A Krím-félsziget annektálása előtt az ukránok túlnyomó többsége elutasította a NATO-hoz való csatlakozás gondolatát. Most már elsöprő többségük támogatja, még akkor is, ha ez nem tetszik az Európai Uniónak, amely szívesen megspórolta volna az Oroszországgal való feszültséget, és még kevésbé van ínyére az Egyesült Államoknak, amely George Bush második hivatali ideje óta, immár közel húsz éve ki akar vonulni az európai hadszíntérről, hogy a kínai kihívás elébe menjen, erőit Ázsiában összpontosítva.
Egy cseppnyi éleslátással Putyin ünnepelhette volna, hogy az Egyesült Államok saját maga igyekszik megtenni azt, amin a Kreml hiába munkálkodott a hidegháború kezdete óta: szétválasztani az Atlanti-óceán két partját. Kétcsipetnyi politikai intelligenciával megérthette volna, hogy ez a helyzet milyen hatalmas gazdasági és diplomáciai előnyökhöz juttathatná Oroszországot. Mindössze annyit kellett volna tennie, hogy az Európai Unió, az ukránok és a fehéroroszok felé fordul, de nem!
Ő a múlt embere, és csak az érdekelte, hogy háborúval fenyegetőzzön abban a csalóka reményben, hogy Oroszországot visszaállítja arra a helyre, amelyet egy letűnt évszázadban foglalt el. Elvakultságában mindössze annyit ért el, hogy az Egyesült Államokat visszakényszerítette az európai játékba, újjáélesztette az NATO-t, és megerősítette az Európai Unió 27 államának politikai kapcsolatait, amelyek soha nem voltak még olyan szorosak, mint most az orosz csapatok mozgósításával szemben.
Igen, mondhatnánk, de az erő, az erőszak és a háború azoknak kedvez, akik nem félnek használni őket. Vlagyimir Putyin is ezek közé tartozik, teszik hozzá elborzadva vagy csodálattal, és a fegyverek visszaadhatják Oroszországnak azt, amit Gorbacsov a demokrácia előmozdításával és a hidegháború befejezésével elvesztett. Az ellenvetés nem alaptalan. Vlagyimir Putyin valóban képes háborúval területeket visszahódítani. Ezt tette 2014-ben a Krímben és 2008-ban Grúziában. Akár egész Ukrajnát is meghódíthatja, de miután ez megtörtént, miután bevonult Kijevbe, hogyan tudja felszámolni a fegyveres, nyugatról finanszírozott ellenállást, és mindenekelőtt hogyan tud kormányozni, táplálni és fejleszteni egy olyan nemzetet, amely úgy gyűlöli Oroszországot, mint még soha, és egyre inkább a Nyugat felé tekint, ahogyan most már a fehéroroszok is teszik?
Ez annál is nehezebb lenne, mert Moldovától Kazahsztánig, Grúziától Örményországig, Kirgíziától a posztszovjet Oroszország fiatal városi középosztályáig az egész volt Szovjetunió, beleértve Oroszországot is, belefáradt a diktatúrákba, és irigyli azokat a szabadságjogokat, gazdasági fejlődést és biztonságot, amelyeket a szovjet blokkból való kilépés után az Európai Unió és a NATO tagjai megszereztek. Fegyverekkel hadonászva, vajmi keveset gondolkodva azt hiszi, hogy visszahódítja a múltat, miközben valójában hamarosan veszélybe sodorja saját jövőjét és Oroszországét is.
A cikk a Magyar Narancs weboldalán jelent meg 2022. február 22-én.
