Putyinnak lőttek. Ez legalább annyira aggasztó hír, mint amennyire örömteli, hiszen semmitől nem fog visszariadni, hogy megpróbálja újra magához ragadni az irányítást. De már most el kell gondolkodnunk azon, hogy milyen új kapcsolatokat tudnánk kínálni a Putyin utáni Oroszországnak.
Putyinnak lőttek, mert neki egy villámháború lett volna jó. Negyvennyolc órával a seregei után be kellett volna vonulnia Kijevbe, felszabadítóként kellett volna ünnepeltetnie magát, és fogadnia kellett volna a szívből jövő köszönetét annak a Pétain marsall szintű bábvezetőnek, akit a zsebéből húzott volna elő a „neonáci drogosok” helyére, akik szerinte Ukrajnát irányítják.
Így elkönyvelhetett volna valamiféle sikert, még ha csak átmenetit is. Viszont aki a háborúja megindítása után harminchat órával dühösen kiabál az ukrán tábornokokkal, nyomás alá helyezi őket, hogy buktassák meg a vezetőiket és inkább vele tárgyaljanak, annak minden egyes eltelt óra a vereségét jelzi.
Az államfő, Volodimir Zelenszkij, ahelyett, hogy elmenekült volna, vagy kilóra megvett puccsisták merényletének esett volna áldozatul, szilárdan, határozottan, bátran állt az országa élén, szégyent hozva az egész világra, amely csak szavakban és távolról támogatta Ukrajnát. Ez a komikusból lett Churchill egyszemélyben testesítette meg az országa ellenállását, amely nem omlott össze, nem esett pánikba, hanem szembeszállt a megszállókkal, és azt kiabálta nekik, hogy „menjetek a picsába”.
Mert ez nem felszabadítás volt, hanem megszállás, és ahogy teltek az órák, az európaiak és az amerikaiak egyre komolyabb szankciós listákat állítottak össze, hogy végül három nap alatt kivessék azokat is, amelyekről korábban sokan azt mondták, hogy az olaszok és a németek soha nem fogják áldásukat adni rájuk. Nemcsak hogy a nyugati szankciók igen súlyosnak bizonyultak, de új értelmet nyert a NATO létezése is, ami Franciaországgal az élen megerősítette az állományát az Oroszországhoz legközelebb eső tagállamaiban.
Putyin komolyan arra számított, hogy a hanyatlásában erejét vesztett Nyugat összeomlik. Elhitte, amit a propagandája hirdetett, de az ellenkezője történt: éppen neki köszönhetően feltámadt a NATO, összezárta sorait az Európai Unió, az orosz hatalomról alkotott kép minden korábbinál apróbb darabokra tört, és kiderült, hogy hol van valójában hanyatlás: a Kremlben.
Persze nem állhatott tétlenül a politikai vereség árnyékában. Ott volt neki a szovjet nukleáris arzenál, amellyel nem is habozott fenyegetőzni. Ott volt neki mindenekelőtt a hatalmas létszámú hadereje, amivel fokozatosan, városról városra elfoglalhatja Ukrajnát, elpusztíthatja az ukrán infrastruktúrát és védelmi arzenált, anélkül, hogy ezt bárki megtilthatná neki.
Katonai szempontból még mindig győzhet, de minden egyes gránát, minden egyes golyó, minden lerombolt épület és minden tankoszlop, amely végigvonul Ukrajna útjain, egy kicsit jobban elszakítja az egymáshoz ezer ponton kapcsolódó két ország közötti köteléket, és egyre inkább értetlenségbe és szégyenbe taszítja az oroszokat, hiszen ezt a háborút, amelynek az okait ők sem értik, nem ők akarták.
Putyin csak veszíthet a győzelemmel. Ez történik éppen. Politikailag, diplomáciailag, az orosz és a nemzetközi színtéren is vesztésre áll. Mindenekelőtt abban veszít, ami a nagy ambíciója volt, ami nem a Szovjetunió újjáépítése, ahogy azt olyan sokan gondolják, hanem a birodalmi Oroszország, az abszolutizmus Oroszországának az újjáépítése, annak az Oroszországnak az újjáépítése, amelyik megtagadta a népeitől a saját identitásuk és még inkább az autonómiájuk elismerését.
Csak meg kell figyelni Vlagyimir Putyint: a bolsevikok iránti gyűlöletét, a meggyőződését, hogy ők voltak azok, akik elpusztították az orosz birodalmat azzal, hogy köztársaságok uniójává alakították át, amelyek elvileg szabadon dönthettek a sorsukról, és amelyek végül meg is tették ezt Mihail Gorbacsov alatt. Mint sok más „újreakciós” politikus világszerte, Vlagyimir Putyin is a felvilágosodást szeretné kiirtani, a politikai liberalizmust és a lelkiismereti szabadságot szeretné megkurtítani.
Ezt akarta véghezvinni Ukrajnában. Fehéroroszországgal együtt létre akarta hozni a szláv magját egy orosz reneszánsznak, ami az első szakasza lett volna a kard és a hit szövetségéből táplálkozó új kereszténység megalapításának. Van logika Putyin gondolatmenetében, de ez csak az ő fejében érthető, és körülbelül annyira időszerű, mint az abszolút monarchiák vagy a gyarmatbirodalmak, a kommunizmus vagy az inkvizíció felélesztése.
Az a helyzet, hogy Vlagyimir Putyin képtelen kikényszeríteni a visszatérést egy elveszett múltba, mert beleütközik a 21. század politikai és kulturális realitásaiba, amelybe elmulasztott belépni. Az a helyzet, hogy Putyin kifulladt, megkezdődött az uralmának a vége, és akármilyen hosszú és erőszakos is lesz ez a vég, mindannyiunknak el kell gondolkodnunk azon, az Európai Unióban és az Orosz Föderációban egyaránt, hogy milyennek kellene lennie közös jövőnknek.
Demokratikusnak, mert a szabadságra való törekvés mindannyiunkban közös. Ezt mutatja az ukrán nép ereje, amelynek ugyanaz a történelme, mint Oroszországnak, és ezt mutatja az a csodálatra méltó bátorság, amellyel rengeteg orosz ember tiltakozik a háború ellen.
Európainak, mert az Egyesült Államoknak nem sok oka lesz arra, hogy itt maradjon a földrészünkön, ahová egyébként is csak Putyin háborúja hozta vissza; mert Oroszország kulturálisan és történelmileg európai; mert ahhoz, hogy elszakadhasson Kína vonzásától, szüksége van rá, hogy számíthasson Európa többi országára; és mert a kontinens két pillére, az Európai Unió és az Orosz Föderáció gazdasága mind erősségeit, mind gyengeségeit tekintve kiegészíti egymást.
A tőke nyugaton van, a természeti erőforrások keleten. A tér keleten van, a know-how nyugaton. A szellemi kiválóság ugyanúgy keleten, mint nyugaton, de ez még nem minden. Egy stabilitásban és együttműködésben egyesült földrész már képes lenne rá, hogy előmozdítsa a Földközi-tenger déli és keleti partjának, a belső tengerünknek, a „Mare nostrumnak” is a politikai megszilárdítását és gazdasági fejlődését. Közösen elérhetnénk, hogy az európai kontinens és határvidékei, az európai kultúra, Európa egyensúlyteremtő ereje az évszázad egyik nagy befolyási pólusává váljon.
Mindez persze egyelőre csak álom és vad utópia, viszont most kiderült, hogy ugyanerről álmodik az ukrán és orosz fiatal városi középosztály, Grúzia, Fehéroroszország, Moldova és a volt szovjet Közép-Ázsia nagy része is. A háború és az irtózatos ukrajnai dráma mögött mozgásban vannak a dolgok, ami első ránézésre hihetetlen, de ugyanolyan nyilvánvaló, mint ahogy a nyolcvanas években a berlini fal szürkébbnek és változatlannak tűnő oldalán is már léteztek a demokratikus térhódítás földalatti mozgalmai.
Nem egyik napról a másikra fog megtörténni a változás. Nagyon sokáig fog tartani, és sokszor borzasztó lesz. Már most is az, de Vlagyimir Putyin kudarcában az látszik, hogy folytatódik Oroszország menetelése a demokrácia felé, ami a peresztrojkával indult el.
