Tapogatóznak, keresik az útjukat, Oroszországban és a diaszpórában is. Az orosz ellenzék még messze van attól, hogy közös célokkal és közös programmal bíró egységes ellenzéket alkosson, viszont egyre gyakrabban találkoznak: nemrég Berlinben, a múlt héten Párizsban és június 5-6-án az Európai Parlamentben. Egy inkább egymás felé tartanak, mert mindannyian meg vannak győződve arról, hogy ki kell találniuk, hogyan fog kinézni a „poszt-putyinizmus”.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy szorít a határidő. Mások inkább években, mint hónapokban számolnak, de egyikük sem ad sok időt ennek a rezsimnek, mert egy diktátor, aki elveszít egy háborút, elveszíti a hatalmát is, és Vlagyimir Putyin számára a győzelem hiánya egyet jelent a megfenekléssel. Látjuk, hogy ez történik, és látható, hogy hamarosan veszíteni fog. Ennek az embernek, gondolják sokan, gyakorlatilag vége, és valóban: ha nem így lenne, Jevgenyij Prigozsin nem merne „forradalmat” hirdetni Oroszországban, nem lennének olyan valószínűtlenül súlyosak azok az ítéletek, amelyeket kiszabnak azokra, akik Oroszországon belül elítélik a háborút, és nem lenne annyi „öngyilkosságot” elkövető üzletember, akiket lelöktek a semmibe, miután megölték a feleségüket és a gyerekeiket.
Az orosz hatalom omladozik, az ellenfelei előtt pedig hármas feladat áll. Szövetségeseket kell találniuk az orosz uralkodó osztályon belül, le kell fektetniük az Orosz Föderáció és az Európai Unió közötti jövőbeli „modus vivendi” alapjait, és reményt kell teremteniük a békére, jólétre és szabadságra az orosz társadalomban.
E három cél közül az első a legsürgetőbb, mert az oroszok és az egész kontinens számára létfontosságú, hogy az autokráciából való kilépés erőszak nélkül valósuljon meg. A rendszer két pillérének, a biztonsági erőknek és a gazdagoknak a legrealistább tagjait meg kell győzni arról, hogy nincs vesztenivalójuk azzal, ha elősegítik a demokráciába való átmenetet.
Sokan közülük tudják, hogy Vlagyimir Putyin olyan katasztrófába vezeti Oroszországot, amely gyorsan a Föderáció és a 89 köztársaság, terület és régió felbomlásához vezethet. Ezek az emberek tudják, hogy a fordulópontot elő kell készíteni, de azon kívül, hogy elnémítja őket a félelem, nem látnak olyan tárgyalópartnereket, akikkel le lehetne fektetni egy poszt-putyinizmus alapjait, és így elkerülni egy hosszú és véres zuhanást az anarchiába.
Az orosz ellenzékieknek szóba kell állniuk a rezsim józanul gondolkodó tagjaival, ehhez pedig fel kell idézniük a spanyol demokraták intelligenciáját, amellyel elfogadták, hogy Franco rendszere egyik szárnyának kell kiköveznie az utat a fasizmusból a szabad választások felé. A spanyol átmenet olyan sikeres volt, hogy a lengyel ellenzék Adam Michnik vezetésével is ihletet merített belőle, és ebből a két precedensből most az orosz demokraták is inspirálódhatnak.
A második imperatívusz az, hogy az orosz ellenzéknek ugyanakkor párbeszédet kell folytatnia az Európai Unió országaival a kontinens katonai, gazdasági és politikai stabilizációjának feltételeiről. Ez létfontosságú, hiszen hatalomra kerülésekor ugyanúgy szüksége lesz az EU támogatására, mint ahogyan most minden orosz embert meg kell győznie arról, hogy nincs félnivalója az EU-tól vagy a NATO-tól.
Az ellenzék nem kezdeményezheti ezt a párbeszédet egyből az európai fővárosokkal, amelyek nem akarják majd azt a látszatot kelteni, hogy a moszkvai rendszerváltáson dolgoznak, az Európai Parlamenttel viszont igen. Mindössze annyit kellene tennie, hogy válaszol a „Felhívás az orosz néphez” című üzenetre, amelyet egy évvel ezelőtt a Parlament öt képviselőcsoportjának elnökei közösen írtak alá.
Ez a szöveg, amelyben az európai képviselők nem Vlagyimir Putyinnak, hanem Oroszországnak nyújtottak kezet, válaszra vár. Eljött az idő, hogy a demokratikus ellenzék válaszoljon, és ha ez megtörténik, az Európai Parlament képviselőivel folytatott párbeszédben, az ellenzék felemelkedő erővé, az európai színpad egyik kulcsszereplőjévé válik. Megnőnek a kapcsolatteremtési lehetőségei az uralkodó elit kevésbé elvakult peremével, és akkor az orosz demokratáknak már csak annyi dolguk marad, hogy a francia Ellenállók Nemzeti Tanácsához hasonlóan közös programot javasoljanak polgártársaiknak.
Ennek a rövid, reformista szövegnek félelmetes politikai hatása lenne, ha három kulcsgondolaton nyugodna: a szabadságjogokon és a demokrácián, a 89 föderációs államalakulat autonómiáján, valamint a közszolgáltatások megújításán és a munkaadók és munkavállalók közötti állami döntőbíráskodáson alapuló társadalmi igazságosságon.
