A La Repubblicában 2019. november 4-én megjelent véleménycikk
Jó hír, gondolja bizonyára mindenki, hiszen semmi sem tűnik helyesebbnek és megnyugtatóbbnak, mint olyan célokért lelkesedni, amelyek a világ négy sarkában élő férfiak és nők tömegeit képesek közös táborba terelni.
Hong Kongban és Bejrútban, La Pazban és Bagdadban, Conakryban és Algírban, és még nagyon sok másik városban ezek a tömegek a jogállamiságért és a társadalmi egyenlőtlenség ellen tüntetnek, a szabadságért és a korrupció ellen, a javak adózás útján történő újraelosztásáért és a természet elpusztítása ellen, a demokráciáért és a diktatúrák ellen, legyenek azok katonaiak, elnökiek, oligarchikusak vagy kommunisták. Hogyan lehet nem észrevenni, hogy Libanonban, Szudánban, Irakban és Algériában a második felvonása játszódik az arab forradalmaknak, amelyeket olyan gyorsan halottnak nyilvánítottak és eltemettek, de most mégis felszínre törtek, továbbra is az emberi jogok nevében, nem pedig identitásbeli vagy vallásos fanatizmusból?
Látva az irakiak bátorságát, az algériaiak kitartását, a libanoniak közösségeken átívelő testvériségét, a szudániak politikai intelligenciáját, hogyan lehet továbbra is tagadni, hogy nincs, a legkisebb összeférhetetlenség sincs az iszlám és a demokrácia között, miközben a demokrácia ma sehol nem annyira eleven, mint a megmozduló és reménykedő arab világban? Hogyan lehet hátat fordítani a valóságnak: hogy az embereknek Guineától Bolíviáig elegük van a választott diktatúrákból, a halálukig hatalmon lévő elnökökből, miközben ez a valóság annyira erős, hogy már Budapesten, Ankarában és Moszkvában is érezteti a hatását?
És amíg a chileiek ilyen masszívan elutasítják a teljes gazdaságuk privatizálását és az olyan gazdasági növekedést amivel csak a leggazdagabbak járnak jól, hogyan lehet nem felfogni, hogy Margaret Thatcher és Ronald Reagan konzervatív forradalma kifulladt, hogy új lapot kezdtünk, hogy megint az állam a megoldás, amire az emberek vágynak, és hogy az adók elutasítása ahhoz vezetett, hogy eltört a társadalmi szolidaritás, amelyen az emberi méltóság és a béke nyugszik?
„Demokrácia”, „méltányosság”, „szolidaritás”, ezeket a jelszavakat hajtogatják most az összes földrészen, és hogyan is ne örülnénk ennek a lenyűgöző visszatérésnek a felvilágosodás és a francia forradalom eszméihez, ahhoz a három alapvető szóhoz, amelyik minden oromzatra föl van vésve a Köztársaságban: „Szabadság, egyenlőség, testvériség”?
Ma már senki nem mondhatja, hogy a társadalmi igazságosságnak és a politikai szabadságnak ezek az értékei ne lennének univerzálisak. Egyik diktátor sem tehet már úgy, mintha az oroszok, a kínaiak vagy az afrikaiak ne ugyanúgy fognák föl ezeket az értékeket. De hová vezet ez az évtized, amelyet a tunéziaiak kezdtek, amit Hong Kong és Algéria újra beindított, és amelyikről egy nap úgy fogunk majd beszélni, mint a hatvanas évekről, amelyik mindenütt totálisan és maradandóan megváltoztatta a helyzetet Prágától Tokióig és Los Angelestől Párizsig?
Jó lenne azt mondani, hogy a gyümölcs a virág ígéreténél is szebb lesz, és hogy a népek új tavasza kezdődik, de sajnos ilyen bizonyosságot senki nem kínál. Bizakodni akarunk. Hinni akarunk benne, hogy a következmények nem sebzik meg annyira a jövőt, mint ahogy a 2011-es események után történt. Szeretnénk erősen arra a városi középosztályra támaszkodni, amelyik most olyan sok országban barátkozik a városi és vidéki hátrahagyottakkal, de a remény és a megvalósulás között van két akadály, amit nem szabad alábecsülni.
Az első, hogy a testvériség, a baloldal, a centristák és a progresszívek tábora még mindig nem talált rá a huszadik század utolsó negyedében elvesztett intellektuális lendületére. A szabadság pártja kifogyott az ötletekből, csontszáraz a tankjuk, és ez annál is aggasztóbb, mert lehetővé tette az újjászületését, a megerősödését, talán az élre törését is a reakciós eszméknek, amelyek a francia forradalom kritikájaként és a felvilágosodás elleni tiltakozásként születtek a 19. században. Még kisebbségben is, a legelevenebb politikai erők ma a szélsőjobboldalon vannak, és ezek az autokrata és idegengyűlölő nacionalisták az élére ugorhatnak az éppen zajló lázadásnak, ahogy a fasizmus, aztán a nácizmus tette a múlt század elején.
A törekvés, hogy visszatérjünk egy olyan államhoz, amelyik védi a leginkább rászorulókat, oda vezethet, hogy visszatérünk egy túl erős államhoz, amelyet diktatórikus rezsimek tartanak kézben. A gazdasági neoliberalizmus elutasítása láthatóan oda vezethet, hogy eldobjuk a politikai szabadságokat is, és nemcsak keleten, hanem a nyugati demokráciák terepein is. A játszmának még nincs vége, de ez a veszély egyáltalán nem valószínűtlen, hiszen a világ vezető gazdasági és katonai hatalma jelenleg éppen kilépett a szabadság táborából, amit pedig korábban állhatatosan vezetett.
Donald Trumppal a szabadság elvesztette a legfőbb szövetségesét. Ez a második nyugtalanító ügy, de az amerikai Néró olyan messzire ment, még ha nem is császár, hanem csak elnök, hogy hamarosan új lapot kezdenek az Egyesült Államokban. Soha nem szálltak még ringbe olyan hiteles demokrata jelöltek, mint most, akik ráadásul ennyire érzékenyek lettek volna a társadalmi igazságtalanságokra és kritikusak az állam gazdasági visszahúzódásával szemben. Ők reggeltől estig azt fogják visszhangozni az előválasztási kampányban, aztán pedig a Demokrata Párt kongresszusán, amit a tüntető tömegek felvonulásain hallunk. Lehet, hogy újraválasztják Donald Trumpot, de ha nem hazudtolja meg a felméréseket, az új demokraták pedig képesek a kezükbe venni az irányítást, az Egyesült Államok az élére állhat egy nagy társadalmi változásnak, amelyben a közszolgáltatások, a nagy vagyonok megadóztatása, a nyereséget sújtó adók növelése és az egészségügyi ellátási rendszer felállítása lehet a középpontban. Volt már ilyenre példa az Egyesült Államok történetében.
