Franciaország balhézik. Az európai partnerei ujjal mutogatnak rá. Felelőtlenséggel, tudatlansággal és francia-központúsággal vádolják azóta, hogy az ország elnöke ellenezte a csatlakozási tárgyalások megkezdését Észak-Macedóniával és Albániával.
Hogyan lehet nem észrevenni, mondják, hogy Emmanuel Macron arra kényszerítette az Európai Uniót, hogy megszegje a szavát, amiben most már nem is lehet többé hinni? Hogy lehet nem felfogni, hogy meggyengítette az Európa-párti demokratákat az egész Balkánon, és szélesre tárta ezeknek az országoknak az ajtóit az orosz, török és kínai hatalmak előtt, akiknek minden vágyuk, hogy gyengítsék az uniót, egyszóval, hogy Macron jobban aggódik amiatt, hogy ne hajtsa Marine Le Pen malmára a vizet, mint hogy megvédje az európai egység magasabb rendű érdekeit?
Ezek súlyos vádak, ezért választ érdemelnek.
Való igaz: azzal, hogy megmásította a döntését, az unió a saját legelszántabb támogatóinak sózott oda a volt jugoszláv országokban. Ez nem egy jó dolog, korántsem az, de mi éri meg jobban: kockára tenni, hogy politikai bonyodalmakat okozunk Szkopjéban, Tiranában és akár Belgrádban is, vagy megnehezíteni az egész európai vállalkozás dolgát, az unió összes fővárosában? Tényleg bejelenthetjük a tárgyalások megnyitását Észak-Macedóniával és Albániával ugyanabban a pillanatban, amikor Nagy-Britannia távozik? Nem lenne teljesen értelmetlen figyelmen kívül hagyni, hogy az egyik legfontosabb ok, amiért az emberek elvesztik az Európai Unióba vetett hitüket, az az, hogy olyan országokkal bővítjük, amelyeket az alapító országok állampolgárainak nagy része nem talál meg a térképen, és ahol az életszínvonal olyan alacsony, hogy a szabad mozgás a bevándorlás szabadságával lesz egyenlő?
Franciaországnak is megvan a Marine Le Penje, de Németországban is ott van az AfD, és a 27 tagállamból alig van olyan, még Spanyolország sem, amelyet megkímél volna a nacionalista szélsőjobb újjászületése, amit a bevándorlástól való félelem, és az unió működését övező érthetetlenség táplál. Franciaország nem tett mást, mint hogy hangosan kimondta azt, amit sok másik tagállam is gondol, nemcsak Dánia és Hollandia. Van ebben a polémiában egy óriási adag képmutatás, nagy és kicsi tagállamok részéről is, akik képesek azt mondani az albánoknak és a macedónoknak, hogy nekik semmi közük ehhez a döntéshez, ők a Balkánt mindennél jobban szeretik, és csak ez a fekete bárány, hazudozó Franciaország a hibás.
Pedig nem, elnézést, de Franciaország ebben a történetben az egyetlen, akinek van bátorsága kimondani az igazságot, azzal együtt, hogy esze ágában sincs örökre kizárni a macedónokat és az albánokat az európai egységből, de aki felhívja a figyelmet arra, hogy az unió már 27 tagállammal sem működik jól, még rosszabb lenne 29-cel, vagy egyszer a jövőben 35-tel vagy még többel.
Mielőtt szélesítenénk a sorainkat, először meg kell reformálni az uniót úgy, hogy mindenekelőtt eltöröljük a vétó intézményét, ami miatt nem lehet előrelépni, és szankciókat kivetni azokra a kormányokra, amelyek nem tisztelik azokat az elveket, amelyeket szabadon és felelősségük teljes tudatában elfogadtak kötelező érvényűnek magukra nézve is.
Mielőtt elkezdünk tárgyalni az új csatlakozásokról a mostani feltételek szerint, meg kellene határozni az új feltételeket, hogy világosan és könnyen haladhassunk egy több sebességes unió felé, amelyben azok, akik szeretnék, gyorsabban haladnak a politikai unió felé.
Ez alapvető fontosságú, mert az uniónak most már be kell bizonyítania, hogy képes a sarkára állni és cselekedni, meg kell szereznie az állampolgárainak a szilárd és szélesebb körű támogatását, és egyszerűen léteznie kell, hogy senki ne mondhassa többé, mint most, amikor elárulták a kurdokat, hogy „Mit csinál ilyenkor Európa?” Sürgősen cselekedni kell, és nem azzal, hogy új országokat veszünk föl, ugyanis amikor az unió politikai hatalommá válik, sokkal vonzóbb lesz a csatlakozásra vágyók szemében, és az orosz, török vagy kínai hatalomnak sokkal nehezebb lesz megtalálni a helyüket a Balkánon, amelyet a földrajz Európába helyezett, nem pedig Oroszországba, Kínába vagy Törökországba.
Ez kétségtelen, mondják erre a jobban tájékozottak, de ha úgyis egy évtizedbe telik, mire befejezzük a csatlakozási tárgyalásokat, miért kell most válságot szítani?
Miért?
Ugyan már, de tényleg!
Ezt kérdezik, miközben mindenki tudja, hogy már így is évekbe telik, hogy beinduljon valami a 27 tagú unióban, és hogy még hosszabb idő kell majd hozzá egy kibővített unióban.
Ezt kérdezik, miközben teljesen világos, hogy az új csatlakozásokat az új unióban kell lefolytatni és nem a mostaniban, nem abban, amelyik nem működik? Az unió éppen nagy munkálatokra készül: indul a komplett felújítás.
