Nagyinterjú a Le Point-ben, írta: Florent Barraco, megjelent 2019. október 19-én a LePoint.fr oldalon
Európa és Nagy-Britannia új megegyezést írtak alá: elérkeztünk a szappanopera végéhez?
Valószínűleg igen, mert már csak egy alternatíva maradt, amelyik így vagy úgy, de a történet végéhez vezet. Ha a brit alsóház szombaton megszavazza Boris Johnson megállapodását, semmi nem akadályozza meg Nagy-Britanniát, hogy kilépjen a kitűzött dátummal. Ha a képviselők elutasítják a szöveget, a britek az urnákhoz vonulnak és Johnson jó eséllyel megnyeri a választást. Ugyanis a Liberális Demokraták és a skót függetlenség-pártiak kivételével, akik maradnának az Európai Unióban, mindegyik ellenfele csak zavaros javaslatokat tud felmutatni Boris Johnsonnal szemben. Ha fogadni kellene, arra fogadnék, hogy véget ér a szappanopera, és szomorú vagyok emiatt, mert a Nagy-Britannia nélküli unió egy amputált unió lesz.
Hogyan értékeli Európa kiállását az egész történetben? Hatékony tárgyalási taktikát vagy gyengeséget mutatott az Európai Unió Theresa May-jel, majd Boris Johnsonnal szemben?
Ezzel kapcsolatban semmi szomorúság nincs bennem, ellenkezőleg. Az unió a kormányok politikai nézeteltérései ellenére szorosan összetartott. Mindannyian megértettük a legelején, hogy nem szabad szembeszállnunk a nép akaratával, amit a brit népszavazás fejezett ki, és nem szabad teret engednünk annak a zsarolásnak sem, hogy különleges státuszt biztosítsunk az Egyesült Királyságnak. Összezártunk, még azok a fővárosok is, ahol szeretnek harcolni „Brüsszellel”, még Orbán Viktor és Jaroslaw Kaczyński is belátta, hogy a világméretű anarchiában és a fenyegető kereskedelmi háborúban jobban össze kell tartanunk, mint valaha: ez ad nekünk erőt és védelmet.
Ön szerint mi a mérlege három év tárgyalásainak, kudarcainak, félsikereinek, előrelépéseink és visszaeséseinek?
A legnagyobb tanulság, hogy Nagy-Britanniában nem kezdődött el a vita a brexitről, csak már a népszavazás után. Előtte csak hazugságok és hamis ígéretek hangzottak el, amikor pedig megvolt az eredmény, a brexit-pártiak elbújtak és hirtelen megnémultak, mert nem tudtak válaszolni a valódi kérdésekre, amelyeket végre föltettek nekik. Hogy például mit fognak kezdeni a két Írországgal, hogy milyen kapcsolatban maradjon Nagy-Britannia a közös európai piaccal, vagy kapcsolatban maradjon-e vele egyáltalán.
Mivel ezeket a kérdéseket nem vitatták meg a népszavazás előtt, az országban akkora zűrzavar támadt, hogy a két nagy párt, a brit demokrácia oszlopai meghasonlottak, az alsóház megbénult, és családok és barátságok szakadtak szét.
Sok rosszat elmondanak a képviseleti demokráciáról, de a népszavazások – Charles De Gaulle felfogása szerint – csak arra szolgálnak, hogy a nép megszólaltatásával jóváhagyjanak (vagy elutasítsanak) egy előrehaladott állapotban lévő javaslatot, egy valódi vitát követően, amit aztán a választott képviselők végrehajtanak.
Emmanuel Macron elszenvedett egy vereséget az európai színtéren, amikor az Európai Parlament elutasította Sylvie Goulard jelölését uniós biztosnak. Nem lehetett ezt előre látni?
Visszanézve mindenre könnyű ezt mondani, még Amerika felfedezésére is. Szóval nem, nem lehetett előre látni ebben a formában, mert volt egy megegyezés a tagállamok között az európai intézmények vezetésében vállalt felelősség megosztásáról, és arról, hogy melyek lesznek a legfontosabb tárcák a Bizottságban, beleértve azt is, amelyet Franciaországnak szántak.
Emmanuel Macron ezért nyeregben érezhette magát. Viszont az történt, hogy kis- és nagypolitikai érdekek is összeütköztek az Európai Parlament folyosóján, és ennek a robbanó elegynek esett áldozatául Sylvie Goulard. A nagypolitikai rész az, hogy Donald Trump megkérdőjelezte az atlanti szövetség létjogosultságát, zavart keltve ezzel a nemzetközi színtéren, és hogy kiderült: ő az Európai Unióra csak egy eszközként tekint az Egyesült Államoknak az európai gazdasággal folytatott kereskedelmi háborújában. Donald Trump meggyőzte az európaiakat, hogy helyesek azok az elképzelések Európáról, amelyeket a franciák a hatvanas évek óta hangoztatnak.
Több, mint fél évszázada, minden francia vezető felszólalt amellett, hogy közös európai védelmi politikára van szükség, hogy olyan közös ipari politikára van szükség, amelyik a jövő iparágaiba való közös beruházásokon alapszik, és hogy erős Európára van szükség, egy olyan Európára, amelyik önálló szereplő lehet a nemzetközi színtéren.
2016 novemberéig ezt a három ötletet majdnem mindegyik európai partnerünk kinevette, a németekkel az élen, de Donald Trump megválasztása mindent megváltoztatott. Azóta senki nem utasítja el őket. Inkább tárgyalnak róluk. Ezek az ötletek képezik a politikai programját az uniónak, amelyiknek nincsen másik politikai programja. Sok partnerünk kényelmetlenül érzi magát hogy így megnőtt Franciaország politikai szerepe, mert semmi kedvük nincs hozzá, hogy akármilyen kicsi szívességet is tegyenek Franciaországnak.
Tehát ez a nagypolitika, a kicsi pedig az, hogy a britek elmennek, Angela Merkel a távozására készül, a német gazdaság már nem az, ami az elmúlt években volt, Spanyolországban és Olaszországban politikai zűrzavar van, Párizs keresztbe tett Manfred Weber német néppárti frakcióvezető bizottsági elnöki ambícióinak, és úgy alakult, hogy most éppen a francia elnök a legkevésbé sebezhető európai vezető. Ő mindig készenlétben áll, és a szokásosnál is jobban is idegesíti a többieket most, hogy a francia ötleteket lassan befogadják európai szinten. Franciaország túl nagy helyet foglal el, és Sylvie Goulard ennek itta meg a levét, miközben egyáltalán senki nem vitatta a szakmai hozzáértését, és a vádak, amelyeket felhoztak ellene, messze nem voltak súlyosak.
Az ön parlamenti frakciója nem figyelmeztette Emmanuel Macront, hogy kockázatos olyan embert javasolni uniós biztosnak, akinek a francia miniszterségről egyszer már le kellett mondania?
Mivel a parlament az a hely, ahol a tagállamok útjai keresztezik egymást, és mivel a választott képviselők gyakran különc és nagyon független személyiségek, az Európai Parlament kiválóan tükrözi a mostani európai légkört. Éppen ezért a parlament az etikai kérdésekben különösen érzékeny, és szeretne megkérdőjelezhetetlenné válni ezen a területen. Tehát igen, nostra culpa.
Mi lehet a hatása ennek az elutasításnak a francia befolyásra Európában? Emmanuel Macron kirohanása Ursula von der Leyen ellen nem rontott a megítélésén?
Minden elmúlik, még a Goulard-affér is, ami egyáltalán nem olyan drámai, mint ahogy sokan előadják. Ami a köztársasági elnököt illeti, ő nem okolta Ursula von der Leyent, hanem felhívta az összes szövetségesünk figyelmét, hogy ha kötnek egy megállapodást, akkor azt illik betartani. Most nem ez történt, mert Angela Merkel pártját, a CDU-t megosztja Merkel utódlása, azért már nem tartja olyan erősen kézben az Európai Néppártot, az európai jobboldalnak ezt a nagy közös pártját, mint korábban, amikor a CDU nagyon sokáig vitathatatlan vezetője volt a pártcsaládnak.
Michel Barnier-t kellene jelölnie Franciaországnak?
Őt nagyon nagy elismerés övezi az Európai Parlamentben és az Európai Bizottságban is. Én is a legnagyobb tisztelettel vagyok iránta. Ő kiváló választás lenne, de Franciaországban nagyon sok tehetséges ember van, és a köztársasági elnöknek is van még egy-két ütőkártyája, például elsősorban Jean Pisani-Ferry, a ragyogó közgazdász, aki az egyik első támogatója volt.
Nem túl gyenge Európa Erdoğannal szemben, így a török elnök szíriai beavatkozása után?
Ahhoz, hogy bárkivel szemben erős legyen, és Erdoğan úrral szemben erősnek kell lenni, az uniónak politikai hatalommá kell válnia. Még mindig nem ez a helyzet, annak ellenére, hogy mint mondtam, már belátják a szövetségeseink, hogy szükség lenne rá.
Milyen szankciókat kellene kivetni? Erdoğan a migrációval zsarol, ezzel szemben van mozgástere az EU-nak?
Van mozgásterünk, mert a török gazdaság nincs túl jó formában. És ne képzeljük, hogy minden Törökországban élő menekültnek az az álma, hogy fölszálljon egy lélekvesztőre, és az életét kockáztassa egy bizonytalan jövőért Európában. Nem, a probléma nem ilyen formában vetődik föl, és mielőtt nagyon felizgatnánk magunkat, észre kell vennünk, hogy Recep Erdoğan sem olyan népszerű már, mint korábban. Nemrég vesztette el Isztambult és Ankarát, a pártjat több részre szakad, ő pedig úgy próbál a felszínen maradni, hogy a saját személye köré igyekszik felépíteni egy nemzeti egységtudatot.
Jól meg kell fontolnunk, hogy mit lépünk, mert nem szabad kockáztatnunk, hogy megerősítjük ennek az embernek a belpolitikai pozícióját. Nem szabad elfelejtenünk az sem, hogy ő sem lesz hatalmon örökké, és meg kell őriznünk a jó kapcsolatunkat Törökországgal, ami viszont, nyilvánvalóan, túl fogja élni Erdogant.
Mit gondol Emmanuel Macron hozzáállásáról Erdoğanhoz?
Franciaország elmondta, amit lehetett. Három kérdés maradt: rendelkezünk a katonai eszközökkel, hogy megvédjük a kurdokat, miközben a csapataink annyi más fronton állnak bevetés alatt? A franciáknak és a képviselőiknek melyik része értene egyet egy ilyen beavatkozással? És készek lennénk akár arra is, hogy létrehozzunk egy vagy akár több Kurdisztánt?
Fel kell hagynunk azzal a gondolattal, hogy ez még mindig ugyanaz a Franciaország, mint ami XIV. Lajos vagy Napóleon korában volt, vagy akkor, amikor Nagy-Britanniával egymás között felosztották a Közel-Keletet. Ha tényleg azt szeretnénk, hogy számítsunk a világban, azt csak egy európai hatalmon keresztül érhetjük el.
Hogyan értékeli a saját teljesítményét az új, politikusi életében?
Még csak három hónapnyi képviselőség áll mögöttem! Rengeteget kell látnom és tanulnom, mert egy dolog ismerni a politikát, akár hosszú ideje is, és egy másik átmenni a tükör túloldalára, és megélni belülről. Mit mondjak önnek?
Utálatos volt látni azt a vérszomjat, amivel Sylvie Goulard-t támadták az utolsó meghallgatásán. Viszont tetszik, hogy az Európai Parlamentben ugyanolyan természetesen és könnyedén tudunk eszmét cserélni a többi frakció képviselőivel is, mint a sajátunkéival: ez nagyon a hasznunkra válik. Lenyűgöz, hogy azt látom, legalábbis körvonalakban, hogy valójában két nagy párt van a parlamentben: egy republikánus párt, amelyikben egyre világosabban kapcsolódnak egymáshoz a konzervatívok és az új szélsőjobboldal nagy része, és egy demokrata párt, amelyik az utópista baloldaltól a Zöldeken és a szociáldemokratákon keresztül a liberálisokig húzódik. Azt is jólesik észrevenni az ülésen és a szakbizottságokban, hogy Európa valójában egyetlen nemzet, ugyanazzal a kultúrával, hagyományokkal, és politikai határvonalakkal mindegyik országban. Mindig is így gondoltam. Mindig is kiálltam emellett az eszme mellett, de most már látom is, hogy így van.
A keynesiánus énem annak is örül, hogy a sürgető klímaválsággal, a kínai és amerikai technológiai kihívásokkal szemben egyre erősebben érezhető, hogy egy európai közhatalomra van szükség, a gazdaságban és a politikában egyaránt. Nem bánkódom amiatt, hogy a németek gazdasági gondjai eltántorítják őket a költségvetési szigortól. Ebben a parlamentben valaki mindig előáll egy új ötlettel, valaki mindig kifőz valamit. Nem az az érzése az embernek, hogy félnótások veszik körül, ez megnyugtató és inspiráló.
Tényleg jó valamire egy európai parlamenti képviselő?
Köszönöm a kérdést! Azzal tudok válaszolni, hogy ha a francia parlament olyan szigorral hallgatná ki a miniszter-jelölteket, mint ahogy az Európai Parlament a biztosi pozíciókra jelentkezőket, a franciák biztosan nagyobb becsben tartanák a saját képviselőiket.
A bizottságnak és a tagállamoknak ma már számolniuk kell a parlamenttel, a választott képviselettel, az unió állampolgárai által közvetlenül választott képviselettel. Ez az a hely, ahol az unió kiáll a saját érdekei és értékei mellett, és reflektál saját magára. El fog jönni az a nap is, amikor a parlamentnek joga lesz európai törvényeket javasolni – akkor már biztosan nem leszünk haszontalanok.
Újságírónak tartja még magát?
Nem! Nem tartom magam újságírónak. Az vagyok. Az vagyok a gimnáziumi iskolaújságom óta, az vagyok, amióta eldöntöttem, egészen kis gyerekkoromban, hogy újságíró akarok lenni. Az vagyok, amióta elkezdtem dolgozni az Observateurnél, húsz évesen, ugyanakkor, amikor Franz-Olivier Giesbert. Mindig is újságíró voltam, és az is leszek mindig, mert az újságírás a szakmám, az egyetlen, míg a képviselőség egy funkció, és definíciója szerint ideiglenes. Nem képviselőként fogok meghalni, hanem újságíróként, és nagyon szeretném, ha nem tenne mindenki úgy, mintha ez az egyértelmű tény meglepetés lenne.
Cédric Villani ex-matematikus azóta, hogy a francia nemzetgyűlésben ül? Egy orvos, egy tudós, egy ügyvéd, egy mérnök, egy üzletember, egy tanár megszűnik annak lenni, amikor megválasztják, vagy inkább beviszi a szakmai tapasztalatát a nemzeti képviseletbe?
Azt hiszem, hogy a kérdésben benne van a válasz, de engedjen meg még egy szót. Újságíróként mindig is elkötelezettje voltam bizonyos ügyeknek. Egyértelműen antikommunista voltam, és az emigráns ellenzék oldalán álltam a szovjet rendszer bukásáig. Egyértelműen Európa-párti vagyok 1989 óta. Ezek mellett a nézeteim mellett mindig nyíltan kiálltam, mindig foggal-körömmel védtem őket, és anélkül, hogy hozzájuk akarnám hasonlítani magam, hadd emlékeztessem, hogy voltak a történelemben nagy képviselők, akik nagy újságírók is voltak.
Eric Zemmour is a két világ között van: részt vesz a közéleti és az eszmei vitákban, de nem vállal hivatalos politikai szerepet. Neki is tisztáznia kellene a helyzetét, mint önnek?
Eric Zemmour úrnak csak azt tanácsolnám, hogy alaposabban gondolja végig, miket mond.
