Nem lesz egyszerű. Egyrészről ott lesz Emmanuel Macron, és az ő „agyhalott” szervezete, amelyiknek a hetvenedik születésnapját fogják ünnepelni; aztán Recep Erdogan, aki nemrég vágott vissza neki, hogy az az agyhalott, aki mondja; Donald Trump, aki nem kér ebből a szövetségből, mert túl költségesnek tartja; végül a régi szovjet blokk országai, amelyek még mindig szeretnének hinni az amerikai védőernyőben, mert Oroszország mindent elkövet, hogy zaklassa őket – ez a NATO-csúcs nem lesz gyerekjáték.
Még az sem biztos, hogy megússzák anélkül, hogy szitkokat szórjanak egymásra ezen a héten kedden és szerdán Londonban, mert az Észak-atlanti Szerződésnek a szervezete, a NATO olyan, hogy senki nem akar kilépni belőle, még kevésbé feloszlatni, ugyanakkor azt sem tudja senki, hogy hogyan kellene új alapokra helyezni, kitalálni, hogy mit csináltassanak vele és hogyan.
Az elnökével ellentétben az Egyesült Államok életben akarja tartani, hogy megőrizhesse az európai szövetségét. A balti országok lakói és a lengyelek arról álmodoznak, hogy a NATO újból olyan szívügye lesz az amerikaiaknak, mint a hidegháború alatt volt. A törökök hirtelen túlságosan függésben éreznék magukat az új orosz szövetségesüktől, ha a NATO eltűnne. A németek, az olaszok, a skandinávok, a spanyolok, a hollandok és még a franciák sem akarják eltemetni, mielőtt az Európai Uniónak nincsen komolyan vehető védelme, vagyis még egy jó ideig nem. Mindezen meglehetősen különböző okok miatt senki nem fog azon ügyködni, hogy temetésbe forduljon a születésnap. Egyetértésben meg fogják dicsérni a nyugati tábor egykori összetartását, ami képes volt feltartóztatni a Szovjetuniót – viszont, mit tegyenek most?
Emmanuel Macron valószínűleg elismétli azt, amit folyamatosan sulykol az emberek fejébe azóta, hogy felállította a diagnózist a NATO előrehaladott kómájáról, amit az újabb kritikákat elkerülendő azóta arra módosított, hogy itt az ideje felébredni. Újból el fogja mondani, határozottan, de kedvesen, hogy a legnyilvánvalóbb fenyegetés délről, a dzsihádisták felől jön, és hogy a NATO-nak ezért támogatnia kellene a francia csapatokat a Száhelben. Ha belátjuk, hogy az Egyesült Államoknak teljesen jogosan kéri a katonai erőfeszítések igazságosabb elosztását az Atlanti-óceán két oldala között, akkor Európának létre kell hoznia a saját közös védelmét, az atlanti szövetség európai pilléreként.
A következtetés sziklaszilárd, semmilyen komoly érvvel nem lehet kikezdeni, hacsak…
Hacsak nem arról van szó, hogy az Egyesült Államok nem akar egy olyan Európai Uniót, amelyet egyenrangú félként kellene kezelnie, és azt sem akarja, Donald Trump mindenesetre biztosan nem, hogy be kelljen avatkoznia a Száhel-övezetben, sőt inkább mindenhonnan kivonulna, és hogy az unió számos tagállama, nemcsak a volt szovjet szatellit-országok, attól félnek, hogy csak felgyorsítják az amerikai kivonulást a szövetségből azzal, ha túl nagy hangsúlyt fektetnek az európai védelemre – annak ellenére, hogy mindannyian tisztában vannak vele: szükség van rá.
Tehát mi lesz?
Nos, a legvalószínűbb, hogy meg fognak próbálni semmit sem eldönteni azelőtt, hogy kiderülne, Donald Trump szerez-e újabb elnöki mandátumot, vagy nem, azután pedig elmozdulnak, keserűen, vagy mosolyogva, félve vagy magabiztosan, egy új atlanti szövetség irányába, amelynek mindkét körében meglesznek azok a területek, amelyek előnyt élveznek a katonai jelenlét és a beavatkozás szempontjából.
Ezek a rózsás kilátások: a leginkább kívánatosak, de egyáltalán nem bizonyosak.
