Kikre tegyük a tétjeinket? Már senki nem tudja. Lehetetlen megmondani, mert a közel-keleti helyzet megint olyan gyorsan megváltozott, hogy lehetetlen bármilyen prognózist felállítani egyik vagy másik fél győzelméről, legyenek azok államok, vagy etnikai-vallási közösségek, amelyek az államokat alkotják továbbra is, annyi bizonytalansággal és erőszakkal teli év után is.
Az államok népszavazása zajlik éppen, mondhatjuk az óriási libanoni és iraki tüntetések láttán, amelyek nem síita, szunnita, kurd vagy keresztény tüntetések, hanem egy közös törekvésből származnak. Egy vágyból egy olyan közhatalomra, amelyik képes biztosítani a közjavakat, megszervezni az elektromosáram-ellátást, a hulladékgyűjtést, harcolni a korrupció ellen, és biztonságot teremteni mindenki számára.
A közel-keleti közösségek egymáshoz való közeledése annál is inkább meghökkentő, mert egyik napról a másikra véget vet a Levante megosztottságának, ami magától értetődő volt és ragályosan terjedt a huszadik századik utolsó negyedének libanoni konfliktusai, az Öbölháború, Szaddam Husszein bukása és természetesen a borzalmas káosz óta, amiben Szíria 2011-ben elmerült.
Úgy látszott, hogy ez a tendencia elkerülhetetlenül véget vet azoknak az államoknak, amelyeket az első világháború után rajzoltak meg a francia és a brit hatalmak azzal az egyetlen céllal, hogy uralkodhassanak az Oszmán Birodalom romjain, méghozzá úgy, hogy egymással szemben álló közösségeket arra kényszerítenek, hogy együtt éljenek mesterséges határok között.
Sem a hidegháború egyensúlya, sem a diktatúrák ereje nincs már sehol, hogy ezeket az államokat életben tartsa. Ezek az országok elmosódtak, mert nem vettek tudomást olyan realitásokról, mint a libanoni síiták megerősödése vagy a szunniták túlsúlyba kerülése Szíriában és a síitáké Irakban. Nem lehetett más végük, csak az, hogy eltűnnek, vagy átalakulnak autonóm kantonok konföderációivá a nemzetközi határok között, amelyeket csak azért tartanak meg, hogy elkerüljék, hogy a szomszédos országok hataloméhsége egy újabb százéves háborút indítson.
Irak, Szíria, Libanon, és talán Jordánia is, az összes állam, amelyet az európai birodalmak területi kompromisszumai hívtak életre, elpusztultak, amikor a lakóik hirtelen együtt kivonultak az utcára, és kikiáltották magukat olyan jövőbeli országok állampolgárainak, amelyekben senki nem hitt már, főleg nem ők, egészen addig a pontig.
Nem akarunk sem anarchiát, sem háborúkat, mondják ezek az emberek. Nem kérünk többé a törzsi vezetőktől, akik nem osztoznak a hatalmon, csak a szajrét osztják szét egymás között, sulykolják. Egy államot akarunk, követelik, egy államot, amelyik mindenkié, egy jogállamot, és ebben a fordulatban a libanoni törzsfőnökök hezitálnak és meghátrálnak, de az iraki vezetők tűzparancsot adnak, mészárolnak és nem tesznek semmilyen engedményt, még a szavak szintjén sem.
Még sehol semmi nem dőlt el. Semmi nem mondja azt, hogy ez a közeledés ki fog tartani úgy is, hogy nem léteznek a politikai erők, amelyek nélkülözhetetlenek lennének a megszervezéséhez, de mégis, új lapot kezdtek a Közel-Keleten, mert megjelent egy új törésvonal, amelyik összeköti az embereket, az összes összekuszálódott közösséget, és nemzeteket alakít ki a bukott és korrupt vezetők ellenében. És mi lesz most?
Lehet álmodozni egy új Levantéról, amelyik nem a saját felmorzsolódása felé tart rohamtempóban, hanem világi irányítású és demokratikus államok felé, egy olyan jövő felé, ami minden héten az utcára hívja Algériát és amelyiket a 2011-es forradalmak rajzoltak meg a bukásuk előtt. Jóllehet, ez csak egy álom, de ebben az álomban tízmilliók osztoznak makacsul a Magreb és a Masrek országaiban.
