Annyira egyértelmű a helyzet, hogy szinte hallani lehet, ahogy vitatkoznak a színfalak mögött. Ha az iráni vezetők nem nyomják el a tiltakozási mozgalmat, amelyik szombaton kezdődött, hogyha nem kezdenek valamit a haraggal, amelyik akkor öntötte el a fiatalokat, amikor kiderült, hogy a szombaton lelőtt ukrán repülőgépet az ő egyik tévedésből kilőtt rakétájuk találta el, azt kockáztatják, hogy a tüntetések állandósulnak és még nagyobbra dagadnak.

Ugyanakkor, ha megpróbálják csírájában elfojtani ezt a mozgalmat, és erőszakkal verik vissza, ahogy a múlt novemberi tüntetésekkel tették, akkor elfelejtkeznek róla, hogy a tévedésből megölt utasok többsége iráni vagy iráni származású volt, és hogy a társadalmi elégedetlenség már ezelőtt a dráma előtt is óriási volt. Ha így tesznek, alábecsülik a következményeit, hogy egy olyan hibát követekkel, amelynek következményei kellene, hogy legyenek az államvezetés legmagasabb szintjén, és hogy egy véres elnyomás még egy politikai bűnnel is tetézné azt az alkalmatlanságot, amelyről az Iszlám Köztársaság éppen bizonyítványt állított ki saját magának.

Ha a tiltakozás nem csitul el magától, a rezsim újból lehetetlen választás elé kerül.

Tegnap aközött kellett választaniuk, hogy megbosszulják-e Szulejmáni tábornok meggyilkolását, és állnak elébe a további amerikai támadásoknak, vagy pedig nem tesznek semmit, és bevallják a saját gyengeségüket a térségbeli csatlósaiknak. Végül amellett döntöttek, hogy egy látszat-támadást indítanak két amerikai bázis ellen Irakban, amelyről előre figyelmeztették erre az irakiakat, és rajtuk keresztül az amerikaiakat is.

Senkit nem tévesztettek meg ezzel, de a becsületüket megvédték. Viszont most mitévők legyenek?

Mitévők legyenek, ugyanis katonai látszatmegtorlást lehet szervezni, egy növekvő lakossági haraggal viszont nem lehet csak úgy csinálni, mintha elnyomnák. Főleg, hogy a rezsim látható gyengeségétől a tiltakozók csak még eltökéltebbek lettek. Vasárnap a teheráni diákok vigyáztak, hogy ne lépjenek rá az izraeli és amerikai zászlókra, amelyeket szándékosan azért festettek a földre, hogy mindenki azokba törölje a lábát. A tüntetők azt skandálták, hogy az ellenség „nem Amerikában van, hanem itt”. Az Iszlám Köztársaság és az Egyesült Államok közül az iráni diákot Amerikát választották, vagy legalábbis a kiegyezést Amerikával.

Soha nem utasították még el ilyen erősen a teokráciát. Soha nem volt még ennyire nyilvánvaló, hogy Irán nem kér már ebből a rezsimből, amelyikkel valójában már azóta szakított, hogy megválasztották, majd újraválasztották a reformer Mohamed Hatamit 1997-ben és 2001-ben, hogy hat hónapig tüntettek a konzervatív Mahmud Ahmadizsenád 2009-es csalárd megválasztása után, és hogy 2019 novemberében a benzinárak növekedése ellen tiltakoztak. Több, mint húsz éve már, hogy az irániak nyíltan a teokráciájuk végére vágynak, most viszont az az újdonság, hogy az amerikai gazdasági szankciók újbóli kivetése kiürítette az államkasszát, és hogy Libanon és Irak nem kérnek már a rájuk erőltetett iráni protektorátusból.

Soha nem remegett még ennyire alapjaiban ez a rezsim. Erőt ad nekik, hogy övék az erőszakmonopólium, de nem engedhetik meg maguknak a legkisebb hibát sem. Ha kiadják a tűzparancsot, az forradalom kitöréséhez vezethet. Ha nem adják ki, az annak a jele lehet, hogy lemondanak a hatalomról.

Print Friendly, PDF & Email

English Français Deutsch Polski