A látszat nem minden. Vasárnap, amikor az iraki parlament megszavazta, hogy az amerikai csapatok kivonását követelik Irakból, úgy tűnt, hogy Donald Trump igencsak rosszul játszotta ki a kártyáit. Úgy tűnt, hogy az Iszlám Köztársaság kulcsfigurájának, Szulejmáni tábornoknak a megölése, ahelyett, hogy meggyengítette volna Iránt, szégyent hozott az Egyesült Államokra az egész Közel-Keleten, és ahhoz fog vezetni, hogy az USA elveszíti Irakot, az iráni mollák pedig megszerzik.
Amerika a gyilkos, Irán az áldozat, állami terrorizmus áldozata. Teheránban a pragmatisták és a konzervatívok összefognak Washingtonnal szemben, az amerikai sajtó pedig szüntelenül találgatja, hogy vajon mi lehet Donald Trump stratégiája, aminek része a dróntámadás. Annyit biztosan mondhatunk, hogy nem látszik, mi a stratégia, és hogyha ez egy futballmeccs lenne, egyelőre az összes gólt az iráni rezsim lőtte.
Ezek a tények és semmi nem tiltja meg, hogy ezek alapján egy másik olvasatot adjunk a válságnak: miszerint, hogy Donald Trump képes volt egy lehetetlen választás elé állítani az iráni vezetőket, hiszen nekik most ugyanolyan kockázatos lépés megbosszulni Kászim Szulejmáni halálát, mint kilépni az események spiráljából.
Vegyük az első elméletet, amelyikben annak rendje és módja szerint megbosszulják egy embernek a meggyilkolását, aki az iráni érdekszféra kiterjesztésének a kiötlője volt a Közel-Keleten, és akinek a halálát a szíriai ellenzék utolsó maradéka megünnepelte Idlibben, mert ő volt az, aki lehetővé tette Bassar al-Aszadnak, hogy megtizedelje a saját népét, és aki leginkább megtestesítette az iráni Forradalmi Gárdát, a rezsim hadseregét, amelyik novemberben vérbe fojtotta az iráni tüntetéseket. Az Iszlám Köztársaság meghirdette a bosszút. Ígéretet tett rá, de akár közvetlenül hajtja végre, akár a libanoni, szíriai, jemeni vagy iraki pártfogoltjain keresztül, az iráni válaszra adott amerikai válasz azonnali lesz és súlyos.
A Donald Trump közvetlen közelébe tartozó Graham szenátor péntek óta figyelmezteti az iráni vezetőket, hogy bombázni fogják az olajmezőiket, ha megtámadják az Egyesült Államok érdekeit vagy állampolgárait. Donald Trump pedig még egyértelműbbé tette ezt, amikor szóba hozott 52 célpontot, amelyeknek a megtámadására parancsot adhat.
A Fehér Ház üzenete világos: „Ha léptek, fizetni fogtok érte”. Nincs rá okunk, hogy kétségbe vonjuk ezt a fenyegetést, amelyhez az Egyesült Államoknak minden eszköz a rendelkezésére áll, hogy beváltsa. Viszont mi történik az ellenkező esetben, ha az iráni vezetés van annyira bölcs, hogy komolyan vegye a figyelmeztetéseket, lenyelje a keserű pirulát, és ne tegyen semmit?
Megelőzhetnék, hogy a polgári és katonai infrastruktúrájuk komoly károkat szenvedjen, ami nem kis eredmény lenne. Viszont a közel-keleti szövetségeseik ezután megalapozottan gondolhatnák, hogy nem támaszkodhatnak kizárólag az iráni pártfogójukra. Az egész térség helyzete megváltozna, és nem Teherán előnyére. Ami az iráni embereket illeti, sokan azt gondolnák, hogy a vezetésük nem halhatatlan többé. Alapjaiban módosulna a teljes iráni helyzet, és új erőre kaphatnának a társadalmi viták, amelyeket nem lehetne többé úgy megoldani, hogy tüzet nyitnak a nyomorúságos életkörülményeik miatt tiltakozó felvonulókra. Miközben a konzervatívok és a pragmatisták egymásnak esnének Teheránban, Bassár el-Aszad új támogatók után nézne, a libanoni Hezbollah és az Iránt támogató iraki milíciák és pártok pedig, a bejrúti és bagdadi tüntetések után egyébként is meggyengülve, új felállással kellene, hogy megbirkózzanak az országuk és a térségük sakktábláin.
Az iráni vezetők mindkét forgatókönyvben csak meggyengülhetnek, akár lépnek a gyilkosságra, akár nem.
Ki kell, hogy mondjuk: tudatosan vagy sem, de Donald Trump nem időzített rosszul.
A Közel-Keleten emelkedőben volt az Iszlám Köztársaság csillaga azóta, hogy Szaddám Husszein megbuktatásával az Egyesült Államok lehetővé tette, hogy megvesse a lábát Irakban. Most viszont társadalmi elégedetlenséggel néz szembe, amelyet az amerikai gazdasági szankciók okoztak, és az irakiakra és a libanoniakra ráerőltetett iráni protektorátus ellen is komoly tiltakozás indult. Ez a rezsim már süllyedőben van, és miközben a zsebei kiürülnek, egyre több lyukat kell betömnie, és be kell vallania, hogy tehetetlen az Egyesült Államokkal szemben – vagy pedig ki kell hívnia az USA-t, ami viszont térdre kényszerítheti.
Még akkor is, ha Irak valóban kiutasítja az amerikai csapatokat, nincs rá bizonyíték, hogy Irán még mindig elég erős hozzá, hogy átvegye az irányítást ebben a hatalmas és széttöredezett országban. Nem, Donald Trump nem feltétlenül játszott rosszul. A probléma abban áll, hogy a mollák sarokba szorított rezsimje óriásira emelheti a téteket, és a lehetséges visszavonulásuk sem a béke korszakát hozná el a Közel-Keleten. A viszonylagos vákuum, amit hagynának, csak még nagyobb káoszhoz vezetne a térségben, amelyikben türkök, kurdok és szaúdiak törekednének arra, hogy megerősítsék a saját pozícióikat, miközben Oroszország egyes-egyedül találná magát egy bonyolult Keleten, ahol fel lenne neki adva a lecke, hogy kit támogasson és miért.
