A Nouvel Obs-ban 2019. december 19-én megjelent cikk.
Az tűnt föl először, hogy micsoda ellentmondások testesülnek meg benne. Akkor még nagyon messze voltam attól, hogy európai parlamenti képviselőként keressem a megfelelő személyt az Európai Bizottság elnökének. Csak egy témát kerestem a másnapi rádiós megszólalásomra a France Interben. Több, mint tíz éve kellett, hogy történjen mindez, amikor ráakadtam egy nő portréjára, akinek a csillaga fölfelé ívelt Berlinben, egy Ursula von der Leyen nevű miniszterre, akiről azelőtt sosem hallottam.
Nem túl politikusi megjegyzés, és nem is vagyok rá büszke, de két dolog lepett meg a leginkább vele kapcsolatban: azt olvasni, hogy hét gyereket szült, és felfedezni ezt a vékony, nyúlánk, majdhogynem törékeny alakot, egy az, az ötvenes éveihez közeledő nőét, aki húsz évvel fiatalabbnak tűnt. A Le Monde-ban láttam? Vagy a Guardianben? Nem emlékszem már, de minél többet olvastam, annál inkább felkeltette az érdeklődésemet Angela Merkel pártfogoltja. Az, ahogyan egyszerre volt minden, és mindennek az ellentéte: kereszténydemokrata, de – többek között – a szülőknek járó szabadságok és juttatások, a bölcsődei ellátás szószólója, olyasmiknek, amelyek lehetővé teszik egy nő számára, hogy kilépjen abból a háztartásbeli szerepből, amelyet a német jobboldal rá akar osztani.
Az ő közegében a bölcsődékre, és ami még rosszabb, az apának járó szülői támogatásra úgy tekintenek, mint a kommunizmus kezdetére és a család végzetére, és ráadásul egy olyan német asszonyról van szó, aki Brüsszelben nőtt föl, egy magas beosztású európai tisztviselő gyermeként, aki kétnyelvű iskolába iratta a lányát, ahonnan két kultúrát ismerőként került ki: németként, de egyúttal frankofónként és a francia kultúra kedvelőjeként. „Jó lesz odafigyelni rá”, mondtam magamnak és minél többet olvastam róla az évek során, annál inkább érdekelt, mert ő egy konzervatív német nő, aki nagypolgári családból jön, arisztokrata felmenői vannak, de egyúttal a miminálbér mellett kardoskodik, mint a szociáldmekoraták, és védi a melegházasságot, mint a Zöldek.
Nem mindennapi karakter, sokkal inkább egy excentrikus brit, mint Luther és a Hanza-szövetség gyermeke, és ez még nem minden. Amikor védelmi miniszterként kijelentette, hogy támogatja egy európai hadsereg ötletét, és a határozottabb német elköteleződést a nemzetközi színtéren, annyira egyetértettem vele, hogy sokkal később, tavaly júliusban azon kaptam magam, hogy azt mondom: megvan a bizottsági elnökünk, akit a tagállamok képtelenek voltak megtalálni. Egy darabig következetesen von den Leyennek hívtam, de persze ugyanarról az emberről volt szó, és amikor az ő neve került elő, el voltam képedve, hogy a Parlament nem táncolt örömében.
Ehelyett csalódott fintorgás, harag és levertség fogadta. „Tessék, kezdődik” – mondták mindenfelől a padsorok között. Az állami vezetők, mint mindig, helyettünk döntenek, és a Tanács ráül a Parlamentre”. Én arra gondoltam közben, hogy ha mi, az EP-képviselők képesek lettünk volna többséget alakítani egy név mögött, ugyanúgy ráerőltettük volna az akartunkat a Tanácsra, és Parlament megalázása ide vagy oda, nem is álmodhattunk volna jobbról, mint arról a felállásról, ami végül megvalósult: egy német nő a CDU-ból, aki francia módon gondolkodik a Bizottság élén, a költségvetési lazítás híve, Christina Lagarde az Európai Központi Bank fejeként, egy belga föderalista, Charles Michel az Európai Tanács elnökeként, és egy olasz szociáldemokrata a Parlament pulpitusán Brüsszelben és Strasbourgban.
Viszont mindenekelőtt azt mondtam magamban, halkan, hogy ne kössek bele senkibe, hogy a német-holland orthodoxia végre meghajol a francia hozzállás előtt, de még a saját frakciómban is, a Renaissance küldöttségben, a Renew-ban, még a saját listám francia képviselői között is – akik balról és jobbról jönnek egyszerre – többen is zokon vették ezt a parlamenttel szembeni bánásmódot.
Így történt, hogy Ursula von der Leyen kinevezését csak a szavazatok 51,3 százakéval támogatta a parlament július 16-án, és hogy ezután a képviselők elutasították a francia jelöltet, az egészen kiváló Sylvie Goulard-t, akinek az volt a bűne, hogy Angela Merkel és Emmanuel Macron kalapjából bújt elő, hogy központi kinevezést kapjon a Bizottságban. A parlament bosszút állt a Tanácson, és lehet, hogy nem túl dicsőségesen járt el, de a páneurópai képviselőtesütület, az emberek közgyűlése világossá tette, hogy legalább olyan erősen szeretne latba esni, mint az államok gyűlése, mint az Európai Tanács, mint a tagállamoknak ez a tanácsa, amely ma teljes elsőbbséget élvez.
Ez zajlott le július 16. és november 27. között, amikor egy sokkal határozottabb többség iktatta be a „VDL” – így nevezik őt Brüsszelben – által javasolt Bizottságot.
Ez a pillanat mégsem a véletlen műve volt.
Minden változóban van most az unióban, mert Donald Trumpnak köszönhetően az európai képviselők mostanra megértették, mindannyian, vagy majdnem midnanynian, hogy szükség van arra, hogy az uniót ellássuk egy közös védelemmel, hogy tényezőt faragjunk belőle a nemzetközi színtéren, hogy együtt ruházzunk be a kutatásba és a jövő iparágaiba. Tegnap francia, majdnem kizárólak francia ötletnek számítottak ezek, mostanra viszont egyetértés van róluk. Nyilvánvalóan túl sok idő és kemény csatározások kellenek hozzá, hogy a gyakorlatba ültessük őket, de egy új unió van kialakulóban, amelyik parlamentárisabb, politikusabb, „geopolitikusabb”, ahogy VDL szüntelenül hangoztatja.
