Óvakodjanak a nyaraktól. A nyárról az embernek a nyaralás jut eszébe, a zárójel a stresszes politikai év közepén, ugyanakkor ne felejtsük el: augusztusban történt, hogy a Varsói Szerződés erői eltaposták a prágai tavaszt, hogy Irak lerohanta Kuvaitot, illetve egy örömtelibb, de annál alapvetőbb esemény is: hogy megszületett a Szolidaritás, a kommunista világ első szabad szakszervezete, amely el is kezdte ásni a rendszer sírját.
Egy nyár ritkán nyugodt, és 2020 nyara felett is gyülekeznek a felhők. Beborult az ég a Földközi-tenger túlsó partján, ahol a libanoni válság tetézi a szíriai, iráni és líbiai válságot, a jemeni háborút, az izraeli politikai bizonytalanságot és az iraki káoszt. Az Egyesüt Államok hiányzást jelentett, az Európai Uniónak nincsenek katonai eszközei, a törökök katonai kalandozásba kezdtek, a görögök idegesek, az oroszok előre menekülnek: a „Mare Nostrum” egyre inkább a veszélyek Földközi-tengerévé válik, és ez még nem minden.
A Dél-kínai-tengeren, a világgazdaság létfontosságú ütőerében megerősítette a jelenlétét az Egyesült Államok, azzal a deklarált céllla, hogy gátat szabjon a kínai Hszi Csin-ping katonai mutatványainak, amelyeknek egyre nagyobb a kockázata, hogy ellenőrizhetetlenné válnak. Két tenger – két forró, sőt forrongó övezet, amelyekhez hozzá kell még venni a növekvő kiszámíthatatlanságát egy amerikai elnöknek, aki már nem tudja, hogyan szerezhetné vissza az irányítást; Vlagyimir Putyin egyre nyilvánvalóbb meggyengülését; és a világjárványt, ezt a Damoklész kardját, amelytől a világnak még bőven van félnivalója, ami a gazdaságot és az egészségügyet illeti.
Olyan sok veszély közeledik és olyan sok a kérdődjel, hogy egy nap lehet, hogy „2020-as augusztusnak” hívjuk majd a tartós és általános nemzetközi rendetlenség újjászületését, pontosan úgy, ahogy Franciaországban „augusztus 14-e” már egy évszázada egy világháború előestéjét jelenti. Ma nem fegyveres összeütközéstől kell félni két nagyhatlom vagy két nagy szövetség között, hanem attól, hogy véget ér minden szabály és nemzetközi egyeztetés, ami pedig oda vezethet, mint egykoron: a regionális hatalmak véget nem érő összeütközéseihez. Már a szíriai válság is jelezte ennek a korszaknak a visszatérését, még azelőtt, hogy kitört volna a líbiai, és nem sokkal később a libanoni válság.
Ázsia manapság túlságosan emlékeztet a tegnap Európájára, amely örökös háborúskodásban próbált egyensúlyt kialakítani a rivális hatalmak között. Líbia, Szíria és Libanon más-más arányokban egymásba olvasztják az argentin típusú gazdasági összeomlást, Jugoszlávia etnikai-vallásos töredezettségét, és a venezuelai káoszt, élén egy olyan rezsimmel, amelyik inkább meggyilkol egy országot, minthogy lemondjon a hatalomról. Ez a három válság beharangozta, nagyban meg is határozta a mostani időszakot. Viszont, a nemzetközi színéteren fellépő játékosok mostani tömegében legalább az Európai Unió fellép politikai hatalomként?
Mint tudjuk, még nem tartunk ott.
Bizonyos szempontból még kevésbé tartunk ott, mint valaha, hiszen a brexit után Franciaország maradt az egyetlen katonai hatalom az unióban. Az unió továbbra is fegyvertelen hatalom, egy bizonytalan amerikai védőernyővel, miközben Donald Trump megválasztása és a brexit már azelőtt alapjaiban változtatták meg az európai helyzetet, hogy a világjárvány teljesen átalakította.
Az elképzelés, hogy az uniónak rendelkezésére kell, hogy álljanak az eszközök, hogy katonai hatalommá váljon, annyira elfogadott, hogy a külügyi főképviselőt rendszeresen zaklatják az EP-képviselők, akiket felettébb aggaszt Kína vagy Törökország, és akik szeretnék, ha az Európai Unió megmutatná a nemlétező izmait. Anélkül, hogy ezt a két szót kimondanák, a politikai unió mindenki számára nyilvánvalóvá vált, pontosan úgy, ahogy az a szükségszerűség sem ütközik már ellenállásba, hogy közösen kell kölcsönt fölvenni, hogy közösen indítsuk újra a gazdaságainkat.
Még vitatkoznak a körülbelül 750 milliárd eurós kölcsön szétosztásának és esetleges visszafizetésének feltételein, de egyáltalán nincs vita az elvről, hogy szükség van európai hitelre. Anélkül, hogy nevén neveznék, és anélkül, hogy egyáltalán a körvonalai látszódnának, a politikai unió a valóság részévé vált, hiszen, azután, hogy ellátták egy közös valutával, az egységes piac a közös kölcsönök és közös beruházások felé masírozik, és afelé, hogy politikai szereplőként lépjen föl a nemzetközi színtéren.
„Talán” – mondják majd a pesszimisták és mindazok, akik elutasítják, hogy az eseményeket a dinamikájukban lássák – „Viszont egyelőre az euroszkeptikusok nyerték meg a lengyel elnökválasztást és egyáltalán nem biztos, hogy az unió 27 állami vezetője hétvégén megegyezik az Európai Bizottság gazdaságélénkítő tervéről.”
Mindkét állítás igaz. Egyik sem ad okot az örömre, de kompromisszum fog születni az Európai Tanácson, vagy most hétvégén, vagy hamarosan, és a lengyel ellenzék csak egy hajszállal veszített, miközben újból, jelentősen növelte a szavazatainak számát. A nemzeti konzervatívok nyertek Varsóban, de olyan kevéssel, hogy a győzelmük igencsak nyugtalaníthatja őket. Ugyanis a nyitott, modern és európai Lengyelország, az ellenzék Lengyelországa elhódította a városok és a fiatalság nagy részét: ennek a századnak a Lengyelországát. Hasonlóan ahhoz, ahogy Magyarországon, de annál is látványosabban: az ellenzék erősödik Lengyelországban, és vele együtt a szolidáris és politikai Európai eszméje.
Tehát mondjuk ki: ez a 2020-as nyár a nyitánya egy hosszú, nagyon hosszú gyorsulási versenynek egy új hatalom, a párbeszéd és a józan ész hatalma, a politikai Európa felemelkedése között, és aközött, hogy a világ belecsúszik a regionális, etnikai és vallási ellenségeskedés szakadékába – a Társadalmi Szerződés és az egyéni érdekek világa között.
