Zajlik a per. A franciák már majdnem három hete, reggel, délben és este az összes csatornán újraélik a Charlie Hebdo-gyilkosságokat. Még öt évvel később is minden egyes tanúvallomás összeszorítja a gyomrokat. Ilyen a hangulat, amikor is egy fiatal pakisztáni férfi szeptember 25-én, péntek reggel ráveti magát két emberre, akik lementek dohányozni a Charlie korábbi szerkesztősége elé, megsebesíti őket egy henteskéssel, aztán véresen elszalad, és nem sokkal később le is tartóztatják.
Ez az újabb merénylet annyira előkészítetlen volt, hogy a teljesen amatőr támadó nem is tudta, az épület már nem a Charlie Hebdóé. A lelki és politikai sokk mégis hatalmas.
Megint kezdődik! Soha nem lesz vége! Mit lehet tenni?
Franciaország borzasztóan megrémült, és azóta sem beszél másról, csak a dzsihadista, vagy „iszlamista” fenyegetésről, vagy ha nem részletezik, akkor egyszerűen „iszlám” vagy „muzulmán” veszélyről. Fojtogató az a légkör, amelyben mindenhonnan olyan felhívások visszhangoznak, hogy emeljük fel a hangunkat, „nevezzük nevén a dolgokat”, és ismerjük fel, hogy a legnagyobb fenyegetés Európa számára nem más, mint ez a terrorizmus és a „nagy népességcsere”: tudniillik, hogy a keresztényeket muzulmánokra cserélik. Minden abbéli próbálkozást, hogy árnyaljuk a dolgokat, azonnal betudják „naivitásnak”, vagy gyávaságnak. Teljesen kulturált, visszafogott emberek vagdalkoznak azzal, hogy az iszlám állítólag összeegyeztethetetlen a mi értékeinkkel, a toleranciával és a szabadsággal.
Nem és nem!
Az inkvizíció idején talán azt kellett volna mondani, hogy a kereszténység összeegyeztethetetlen az emberi méltósággal? És amikor az egyház azon morfondírozott, teljesen jóhiszeműen, hogy az Újvilág indiánjainak vajon van-e lelke, az azt bizonyította, hogy a katolicizmusból hiányzik az emberség?
Költői kérdések. Minden vallásnak, beleértve azt is, amelyiknek az alapja a másik ember szeretete, vannak sötét órái, őrült prédikátorai és fanatikus pillanatai. De ez nem minden.
Ezek a franciák, és ki tudja, hányan Európában, akik csak terrort és kegyetlenséget látnak az iszlámban, vajon nem tudják, hogy az ummában, a muszlim hívők közösségében hosszú évszázadokon át végtelenszer nagyobb volt a tolerancia, mint a kereszténységben? Elfeledkeztek a keresztes hadjáratok barbárságáról? Nem tudják, hogy az iszlámnak és az iszlám mindegyik eszmei áramlatra nyitott tudósainak köszönhető, hogy a görög filozófia eljutott hozzánk? Azt sem tudják, hogy milyen sokkal tartozunk az arab orvoslásnak és matematikának?
Egyszóval: tényleg ott tartunk, hogy újra és újra, szakadatlanul emlékeztetni kell rá, hogy az iszlám nagyszerű civilizációt hozott létre egy olyan időszakban, amikor a keresztény Európát a sötétség uralta, és nem lehet elítélni, mint a szabadsággal összeegyeztethetetlent, azt a vallást, amelyik annyi tudományos, művészeti, költészeti (az erotikus költészetet is beleértve!) értékkel gazdagította a világot?
Igen, ez igaz, mondják majd, de ez nagyon régen történt, ma pedig…
Ma pedig, ez tény, a muszlim világokban káosz van. Egyszerre keresik a kiutat a diktatúráikból, a fejlődésbeli lemaradásukból és a nyugati felsőbbrendűségből, amely nekik nem hozott üdvösséget. Ahogy Kína vagy Oroszország, ők is azt remélik, hogy visszatérhetnek a nemzetközi színtérre és ez éppúgy szült véres tévképzeteket az Al-Kaida és az Iszlám Állam fejében, mint ahogy hatalmas tüntetéseket indított a 2011-es arab tavasz során, amikor ezek a népek nem a saríát éltetni vonultak az utcára, csőre töltött fegyverek célkeresztjébe, hanem jogállamot, emberi és polgári szabadságjogokat, demokráciát követelni.
Félelmetes a muszlim világok káosza, mert valódi és rettentő fenyegetést jelent, de mielőtt az iszlámot tesszük meg ellenségnek, emlékezzünk rá, hogy a számok fényében a terrorizmus legnagyobb áldozatai muszlimok; hogy a dzsihadisták leghőbb vágya, hogy mi hadat üzenjük az iszlámnak; és hogy a Charlie tegnapi és mai gyilkosai nem szabad, hogy elfeledtessék velünk: a társadalmi beilleszkedés, az integráció működik! Franciaországban is, és egész Európában.
A bankok, a posta és a hivatalok pultjai mögött tömegesen találjuk muszlim bevándorlók fiatal leszármazottjait, a harmadik generációjukat. A kórházakban már nemcsak az ápolók, de az orvosok is észak-afrikai és közel-keleti nevekre hallgatnak, és az erkölcseikben és a gyerekeik számában ezek a fiatal muszlimok – muszlim származásúak és egyre kevésbé vallásosak – alig különböznek a keresztény családok gyermekeitől.
Lesznek még merényletek. A titkosszolgálatok megsokszorozott erőfeszítései ellenére is sajnos biztosak lehetünk ebben. Ez majdhogynem elkerülhetetlen, de azzal tesszük a legnagyobb szolgálatot a dzsihadistáknak, ha minden fiatal muszlimban lehetséges terroristát látunk, és ellenséggé tesszük, holott valójában nem az.
A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2020. október 4-én.