Tudom, hogy még nem tartunk itt, tudom, hogy két héttel a választás előtt nincs biztosíték az ön győzelmére. Nemcsak azért szólítom elnök úrnak, mert leghőbb vágyam, hogy ön győzzön.
Főleg azért, mert a kihívások, amelyekkel együtt kell szembenéznünk, amerikai és európai demokratáknak közösen, annyira hatalmasak, hogy már most el kell kezdenünk a felkészülést, hogy az ötleteink mostantól januárig kiérlelődjenek, és bekerülhessenek a beiktatási beszédébe.
Az idő szorít, Elnök úr, mert az emberi jogok és a jogállam, az egyéni szabadságok és a nemzetközi együttműködés, azok az értékek, amelyekre a nagy demokráciák a nácik bukása után az új világrendet alapozták, most nyíltan megkérdőjeleződnek; egyre több hatalom, egyre aktívabb értelmiségi körök és politikai áramlatok vonják őket kétségbe.
Ez a változás nem kínai, indiai, orosz vagy filippínó jelenség.
Az Európai Unió és az Egyesült Államok is nagyon jól ismeri. Önöknél ott vannak a felemelkedőben lévő összeesküvés-hívő mozgalmak, amelyek Donald Trump választóit befolyásolják. Nálunk az „illiberális demokrácia” apostolai jelentek meg, és új, eurofóbiás szélsőjobbok, Vlagyimir Putyin csábításában és támogatásával.
A demokrácia mindenütt ostrom alatt áll.
Ha nem tudjuk egyesíteni az erőinket a védelmére, elveszítheti a csatát, de ezen az alapigazságon túl, amelyben bizonyára egyetértünk, egy európai ember nem felejtheti el azt a napot, amikor az Egyesült Államok visszakozott attól, hogy földbe állítsa Bassár el-Aszad légierejét.
Ezt nem tőlem hallja először, hiszen akkoriban minden készen állt: a francia és amerikai bombázók motorjai már be voltak gyújtva. Barack Obama arról beszélt, hogy Aszad átlépett minden határt, és úgy volt, hogy együtt fogjuk megbüntetni a szíriai rezsimet a kémiai fegyverek első nagyszabású bevetéséért, és aztán mégsem: az Egyesült Államok elnöke meggondolta magát, kitárta a kapukat Vlagyimir Putyin előtt a Közel-Keletre, és megengedte a rezsimjének, hogy mindegyik fronton megerősödjön, az unió tőszomszédságában.
Sokan voltunk akkor, akik megállapították, hogy a szabadság többé nem számíthat az Egyesült Államokra, a hatalomra, amelyik erőt demonstrál akkor, amikor nem kellene, és visszahúzódik akkor, amikor kellene, aztán pedig…
Ami azután történt, az több volt, mint csalódás.
Kiderült, hogy nemcsak egy múló szeszélyről volt szó: Barack Obama megerősítette a George Bush által megkezdett folyamatot, amikor sehol nem volt, miközben Oroszország bevonult Grúziába. Az európai ügyek már nem számítottak amerikai prioritásnak, ahogy Donald Trump a maga részéről meg is fogalmazta, amikor azt mondta, hogy a NATO „idejétmúlt”. Nincsenek illúzióink, hogy ön vissza tudná fordítani ezt a folyamatot.
Az Egyesült Államok már nem a világ csendőre többé, sem a Közel-Keleten, sem Európában. Nem vethetünk semmit az önök szemére, hiszen sosem voltak túl sikeres csendőrök, vetélytárs politikai tömb sincsen már Európában, amit vissza kellene tartani, és jól megvannak már a szaúdi olaj nélkül is.
Mindössze egyetlen ellenféllel kell szembenézniük: Kínával. Minden eszközzel rá koncentrálnak, mert most és még egy darabig Tajvan és a Dél-kínai-tenger lesz az aktuális tét, de vajon le kell-e ezért mondanunk a szövetségünkről?
Ez az a hiba, amit nem lenne szabad elkövetni sem önöknek, sem nekünk.
Önöknek szükségük van ránk, hogy ne kelljen egyedül szembenézniük Kínával és Kína pénzen megvásárolt szövetségeseivel.
Nekünk szükségünk van önökre, mert habár a közös európai katonai védelem már nem tabutéma az unió egyik fővárosában sem, még egy jó húsz évre van szükség, hogy valósággá váljon. Amíg erre várunk, védtelenek vagyunk, hiszen a francia seregek és elrettentő arzenál nem képes 27 országot megvédeni.
Egyelőre még szükségünk van az önök „védőernyőjére”, amelyről biztosítékokat kell adniuk, hogy egyáltalán még létezik – hogy véletlenül se kelljen bevetni – de ez jelenti azt, hogy vissza kellene térni a hidegháborús idők szövetségéhez.
Azok az idők elmúltak. Az amerikai adófizetőknek semmi okuk rá, hogy finanszírozzák Európa katonai védelmét. Ahhoz, hogy megmentsük, újra kell definiálni az Észak-atlanti szövetséget.
Önök joggal követelik az európai országoktól, hogy a költségvetésük legalább 2 százalékát fordítsák katonai kiadásokra. Minél több európait sikerül meggyőzniük erről, annál jobb, ugyanis csak így érhetjük el a stratégiai függetlenséget, amire törekszünk, viszont ebben az esetben mi joggal várhatjuk el, hogy felfejleszthessünk egy európai védelmi ipart, önöknek pedig ezt nem szabad akadályozniuk.
Nem kérhetik tőlünk, hogy növeljük a védelmi költségvetésünket, aztán pedig, hogy az önök fegyvergyártóinál költsük el ezt a büdzsét.
Az atlanti szövetségnek két, méretében hasonló és funkcióiban egymást kiegészítő katonai erejű demokratikus hatalom szövetségévé kell válnia, nem pedig egy mindenható óriás és az ő parancsainak engedelmeskedő politikai törpe szövetségévé.
Mivel önök nem akarnak többé a világ csendőre lenni, el kell, hogy fogadják ennek a következményeit is, de készen állnak-e rá vajon?
Készen állnak-e rá, hogy elismerjék az Európai Uniót nemcsak mint szövetségest, hanem mint egyenrangú partnert?
Bocsássa meg, hogy ilyen kendőzetlenül kimondom, Elnök úr, de ez egyáltalán nem magától értetődő a számunkra, ugyanis nyilván nem könnyű lemondani egy kivételes státuszról, akkor sem, ha már nem kérnek belőle.
Szavak helyett inkább gesztusokat várunk, gesztusok helyett pedig inkább cselekvést. Nézzen egy pillanatra a világtérképre, amelynek a közepére az önök térképészei az önök földrészét helyezik, egyik oldalán a Csendes-óceánnal, másikon az Atlantival.
Nem lehetnek jelen mindkét oldalon egyszerre, mert elmúltak azok az idők, amikor mindössze két szuperhatalom létezett.
Választaniuk kell, és önök választottak. Elfordították az erejüket Ázsia felé, és rajtunk, európaiakon áll, hogy szembenézzünk a volt szovjet térség, Afrika és a Földközi-tenger felfordulásaival.
Ha nem akarnak ezzel foglalkozni, akkor viseljék el, hogy mi megtesszük, de, Elnök úr, vigyen következetességet az amerikai politikába.
Az elődeivel ellentétben ne álmodozzon többé arról, hogy megosztja Európát, hogy így uralkodhasson rajta, miközben nem akar befektetni az európai kapcsolatba. Hagyja ránk, vagy még inkább: segítsen nekünk, hogy segíthessünk önnek, abban, hogy egyszer és mindenkorra kijelenthesse, azt várja el az Európai Uniótól, az Egyesült Államok szövetségesétől, hogy szuverén politikai és katonai hatalommá váljon.
Drukkolok önnek, Elnök úr, abban a tudatban, hogy tisztában van mindazzal, amit itt leírtam, tele reménnyel és barátsággal,
Bernard Guetta
Újságíró, európai parlamenti képviselő
(A Terra Nova think tank kérésére született
és az internetes oldalukon közzétett szöveg.
https://tnova.fr/notes/lettre-ouverte-a-joe-biden-par-bernard-guetta
