Joe Biden tűnt volna túl visszafogottnak? Biden életkora és személyisége volt az oka, hogy Trump ilyen masszív támogatást kapott, ahelyett, hogy mindent elsodort volna a kék, demokrata hullám, ahogy a közvéleménykutatások jósolták?
Mélyebb okokat keresve: vajon a bevándorlás elutasítása, a Kína-USA erőpárbaj, Amerika magába fordulása és a hatvanas évek örökségének megtagadása forrasztja egybe Amerika egyik felét egy mitizált múlt iránti szenvedélyes vágyakozásban? Vagy csak arról van szó, hogy a demokratákat semmi más nem tartja össze azon kívül, hogy meg akarják kímélni az országukat egy második Donald Trump- ciklustól?
Ahogy az 1914-es háború valódi okairól, erről is sokáig fognak vitatkozni, de ha igaz, hogy a tegnapi szavazás okai messze nem egyértelműek, a következményei túlságosan is azok.
Végül akárki is legyen a győztes, a jelöltek közötti szavazatkülönbség nem lesz elég ahhoz, hogy a vesztes Amerika fejet hajtson a győztes Amerika előtt. Jogi harc jön, csak az a kérdés, hogy milyen hosszú lesz. Talán még az is megtörténik, hogy a Kongresszusnak kell majd döntenie, és az Egyesült Államok egyik fele négy éven keresztül illegitimként fog tekinteni az elnökre, akit szerintük csalással választottak meg.
Ez azt jelenti, hogy egy olyan világban, ahol egyébként is egymást érik a diktatúrák és a „demokratúrák”, a leggazdagabb és legnagyobb hatalommal bíró demokrácia nem hivatkozhat majd a jogállam, a szabadságjogok és az emberi jogok tiszteletére anélkül, hogy Moszkva, Manila vagy Peking ne dörgölnék az orra alá a „más szemében a szálkát, sajátjában a gerendát sem” példabeszédet.
Beléptünk egy olyan korszakba, ahol a demokrácia elveszti a katonai erőfölényét, a világ első számú hadseregének erejét. Ezzel egyidőben az Egyesült Államok olyan intézményi válságba kerül, amelyben benne rejlik a kockázat, hogy egyre súlyosabbá válik. Nem az egyik vagy a másik politikai oldal fog győzni, hanem a szabadság teljes tábora szenved vereséget, ugyanis…
Képzeljük el egy pillanatra, hogy Donald Trumpnak nem kell átadnia a helyét. Ő nem fog arra törekedni, hogy helyreállítsa a kapcsolatát az európai demokráciákkal, inkább azzal fog próbálkozni, hogy megtalálja a közös hangot Hszi Csin-ping Kínájával, Vlagyimir Putyin Oroszországával, vagy Erdogan Törökországával, a pillanatnyi diktátorokkal, akiknek a politikai kultúrája megegyezik az övével.
A jelenlegi elnök második ciklusa még jobban visszavetné a demokrácia ügyét a világon, de mi történne, ha Joe Biden lenne az Egyesült Államok 46. elnöke?
Ő szorosabbra szeretné fűzni a kapcsolatokat az Európai Unióval, csökkenteni az egyenlőtlenségeket egy legalább minimálisan fair adórendszer bevezetésével, és visszafordítani a társadalmi és környezetvédelmi deregulációt. Nincs okunk kételkedni ebben, mert ez az ő politikai kultúrájának a része, és mert a politikusok többsége az államra manapság már nem problémaként tekint, hanem kézenfekvő megoldásként, de meglesznek rá az eszközei Joe Bidennek, hogy megvalósítsa a céljait?
Egy vitathatatlan győzelemmel mindez lehetséges lett volna, úgy viszont már sokkal kevésbé, ha Amerika egyik fele éjjel-nappal azon lesz majd, hogy elgáncsolja. Biden arra van ítélve, hogy egyszerre harcoljon egy Amerikával, amelyik nem ismeri el őt és egy világjárvánnyal, amelyik előtt Donald Trump tágra nyitotta a kapukat. Ez az idős keleti parti szenátor enyhén szólva nagyon nehéz helyzetben lesz, ha új fejezetet akar nyitni, ha helyre akarja állítani egy egyre inkább kifulladó Amerika nyomásgyakorló képességét, „soft powerjét”, ami egykor abból származott, hogy példát mutatott a világnak.
