Még koránt sincs vége, de lassan felébredünk a rémálomból. Még koránt sincs vége, mert a republikánus választók nagy része továbbra is meg van győződve róla, hogy okkult erők összeesküvése fosztotta meg őket a győzelemtől; mert Donald Trump mindent el fog követni, hogy alapot adjon ezeknek a képzelgéseknek, és feszültséget szítson; mert a demokratáknak lehet, hogy továbbra is egy republikánus Szenátus ellenében kell majd kormányozniuk; és mert akárhogyan is lesz, Joe Bidennek egyszerre kell szembenéznie Amerika mély megosztottságával, az elődje által ráhagyott egészségügyi katasztrófával, és mindenekelőtt azzal a nemzetközi hitelvesztéssel, amit az előző négy év okozott az Egyesült Államoknak.
Lassan felébredünk a rémálomból, mert ennek a modern kori Nérónak el kell hagynia a Fehér Házat, de a meggyengült Egyesült Államok áldás a diktatúráknak és átok a demokráciáknak az egész bolygón. A Donald Trump által okozott világszintű kár olyan súlyos, hogy rákényszeríti az európai és amerikai demokratákat az egymással szembeni szolidaritásra, és arra, hogy bebizonyítsák: elég intellektuális merészség van bennük ahhoz, hogy megerősítsék az atlanti szövetséget.
Európában nem tehetünk többé úgy, mintha egy államférfi visszatérése Amerika kormányrúdjához garantálná a hidegháború idején megszokott katonai védelmet. Az Egyesült Államoknak már nem elemi érdeke, hogy megvédje Európát. A Közel-Keleten sincs már védelemre szoruló olajkincsük, és tudjuk, hogy a fontossági sorrend első helyén most a Csendes-óceán és Ázsia áll, a térség, ahol a Kína által támasztott kihívással kell szembenézni.
Hacsak nem akarunk védtelenek maradni Putyin és Erdogan birodalmi nosztalgiájával, a muszlim világok zűrzavarával és a kínai nyomással szemben, amely egyszerre nehezedik a határainkra és az unió belsejére is, ki kell alakítanunk egy közös európai katonai védelmet.
Az európai katonai védelem perspektívája már nem számít tabunak az unióban, de azért megrémiszti Németországot, amely a mai napig ódzkodik tőle – és ezért minden tiszteletet megérdemel – hogy katonai hatalommá váljon. A balti államok és Lengyelország pedig nem hajlandó elismerni ezt a realitást, legalábbis nyilvánosan nem, attól tartva, hogy ha megtennék, azzal csak felgyorsítanák az Egyesült Államok kivonulását Európából. Miközben belátjuk, hogy szükség van közös védelemre, nem igazán igyekszünk, hogy tegyünk is valamit érte, hiszen az sokba kerülne és mert, habár nem valljuk be, abban a hitben élünk, hogy a Donald Trump nevével fémjelzett zárójel bezárul, és az amerikai védőernyő újra kinyílik, mint a régi szép időkben.
Nos, nem fog! Amerika figyelme már George W. Bush második ciklusa alatt Ázsia felé fordult. Obama elegánsan viselkedett, Trump pedig közönségesen, de egyikük sem tagadta soha ezt a tényt, és minden bizonnyal Joe Biden sem fogja kétségbe vonni.
Nemcsak, hogy ki kell nyitnunk a pénztárcánkat, de ki kell alakítanunk egy közös külpolitikát, és hozzá kell szoknunk, hogy egyedül kell megvédenünk az érdekeinket. Az uniónak nemcsak, hogy el kell fogadnia, hogy muszáj világhatalommá válnia, hanem egyenesen arról van szó, hogyha nem teszi, az Egyesült Államoknak hamarosan semmi oka nem lesz arra, hogy megmentse az elsorvadástól a transzatlanti kapcsolatokat, hiszen miért kellene megőriznie a velünk kötött szövetséget, ha mi semmivel nem tudunk hozzájárulni?
Másképpen fogalmazva: nem azzal lazítjuk az Egyesült Államokkal kötött szövetséget, ha kialakítjuk a közös európai védelmet, hanem éppen azzal, ha nem teszünk semmit. Egyszóval: az Európai Unió csak akkor léphet szorosabb kapcsolatra Amerikával, ha politikai és katonai nagyhatalommá válik.
Nekünk, európaiaknak kulturális forradalmat kell kirobbantanunk, de az amerikaiaknak is legalább annyira újra kell gondolni a hozzáállásukat a szövetségünkhöz, mint nekünk.
Nem fognak tudni egyszerre eltávolodni Európától, és az irányításuk alatt is tartani, oszd meg és uralkodj alapon. Nem várhatják tőlünk, hogy fedezzük a saját védelmünket, miközben hátráltatják az európai védelmi ipar kifejlesztését, amelyik szükségszerűen az ő védelmi iparuk versenytársává válna. Az Egyesült Államok nem szólíthat föl minket, hogy védjük meg magunkat saját erőnkből, miközben arra sarkallja Lengyelországot és a balti államokat, hogy hátráltassák az európai védelem felállítását. Az Egyesült Államok nem akarhatja egyszerre megerősíteni az atlanti szövetséget, és közben megegyezésről álmodozni Oroszországgal az unió feje fölött. Végül: nem nézheti tétlenül, hogy Erdogan támadja az Európai Unió érdekeit és biztonságát, arra hivatkozva, hogy Törökország a NATO tagja, és mert az aktuális török elnök úgysem marad a helyén örökké.
Hogyha az amerikai demokraták szeretnék velünk közösen megvédeni a demokráciát, el kell fogadniuk egy új befolyás-, szerep- és hatalommegosztást közöttük és közöttünk. Hogyha az Egyesült Államok azt akarja, hogy mellettük álljunk a Kínával vívott erőpárbajukban, akkor meg kell barátkozniuk a gondolattal, hogy Európa saját politikai súlyra tesz szert. Ha végül egyesíteni akarjuk az erőinket a demokrácia védelmében, akkor késedelem nélkül meg kell tennünk egymás felé a szükséges lépéseket a szövetségünk új alapokra helyezéséhez és megerősítéséhez.
Igen, a józan ész, a tisztesség és az udvariasság visszaköltözik a Fehér Házba. A Joe Biden által vezetett Egyesült Államok visszalép a Párizsi Megegyezésbe és megpróbálja feléleszteni az Iránnal kötött atommegállapodást. Nem fog már arra törekedni, hogy szétzúzza az atlanti szövetséget, és hogy kereskedelmi háborút szítson közöttünk. Lassan felébredünk a rémálomból, de minden, minden munka hátra van még.
