Figyeljük meg, mi történik Hegyi Karabahban. Érdemes, mert sehol másutt nem látszik ilyen jól, hogy mennyire a feje tetejére állt a világ, mint ebben a mikrotérségben, ahol mindenféle vallásos, kulturális és nemzeti hevület összeér.
A hegyi karabahi háborúban Azerbajdzsán Oroszországnak, Törökországnak és Izraelnek köszönheti a győzelmét. Három olyan országnak, akikben alig van valami közös, de akiknek az érdekei most mégis olyan szépen egybevágtak, hogy Örményország védtelenül maradt. Az örmények Recep Erdoğantól, Vlagyimir Putyintól és Benjámin Netanjáhútól kaptak ki, de miért?
Ami Törökországot illeti, a helyzet világos. Erdoğan fegyverekkel és Szíriából érkező erősítéssel látta el Azerbajdzsánt, egy muszlim vallású országot, amelyiknek a nyelve nagyon közel áll a törökhöz és amelyiknek a történelme szorosan összefonódik az Oszmán Birodaloméval, hiszen kétszer is a része volt az évszázadok során. A török elnök magára öltötte, Szaúd-Arábiával szemben, az „umma”, a hívők közössége védelmezőjének, az újra felvirágzó iszlám vezetőjének szerepét, a letűnt birodalom hagyományos szerepét, amelynek szerinte ő az örököse.
Ugyanazért támogatta Azerbajdzsánt, amiért a Hagia Sophiát újra mecsetté alakította, amiért át akarja rajzolni a görög-török tengeri határokat, vagy amiért igyekszik elmélyíteni Ciprus megosztottságát. Ez egy újszerű módja annak, hogy kikiáltsa Törökország „visszatérését”, egy évszázaddal azután, hogy az első világháború végén az ország a mostani területére szorult vissza. Semmi meglepő nincs abban, hogy a „szultán” ilyen tevékenyen segített az azerbajdzsániaknak visszahódítani Hegyi Karabahot, na de Oroszország?
Hogyan értelmezzük, hogy a keresztény Örményország történelmi védelmezője semmit nem akart észrevenni abból, hogy azerbajdzsáni offenzíva készül a szövetségese ellen? Mivel magyarázzuk, hogy Vlagyimir Putyin nemhogy nem fojtotta el csírájában Hegyi Karabah lerohanását, de a kisujját sem mozdította Örményországért, majd pedig ráerőszakolt egy tűzszünetet, amelyik mostanra hivatalossá tette az azeri győzelmet?
Az államérdek szempontjából teljesen érthetetlen az egész, de Vlagyimir Putyinnak célja volt vele, hogy hagyta kegyetlenül legyőzetni az orosz befolyás kaukázusi bástyáját. Meg akarta gyengíteni az örmény miniszterelnököt, Nikol Pasinjánt, akinek az volt a vétke, hogy 2018-ban egy népfelkelésre támaszkodva került hatalomra, a Kreml pártfogoltjával szemben.
Nikol Pasinján ellen ma az utcán és az ellenzéki padsorokban is tiltakoznak. A fejére olvassák, hogy odáig fajult a helyzet, hogy rá kellett bólintania Hegyi Karabah nagy részének elvesztésére. Hegyi Karabah a nemzetközi jog szerint azerbajdzsáni terület, de történelmileg örmény föld, ahonnan Örményország erővel üldözte el Azerbajdzsánt a Szovjetunió felbomlása után. A Kreml számításai helyesnek bizonyultak. Miután Oroszország súlyos gazdasági válságba került, zsákutcába futott Ukrajnában és komoly dilemmái adódtak Belaruszban, Vlagyimir Putyin emlékeztette az orosz „közelkülföldet” és magukat az oroszokat is, hogy nem lehet csak úgy megtagadni őt.
Ez nem meglepőbb, mint Recep Erdogan hozzáállása a háborúhoz, na de Izrael?
Miért küldtek az izraeliek Azerbajdzsánnak drónokat, amik eldöntötték a háborút, miközben az utóbbi időben kifejezetten pocsék a kapcsolat Izrael és Törökország között, és a mindkét népet sújtó népirtás emléke szolidaritást kellene, hogy ébresszen Izrael és Örményország között?
Az ok abban keresendő, hogy Izrael diplomáciai prioritása jelenleg az, hogy olyan sok muszlim országhoz kerüljön minél közelebb, ahányhoz csak tud, és abban, hogy Azerbajdzsán nincs jó viszonyban szomszédjával, Iránnal, Izrael legnagyobb ellenfelével. Ebben a válságban Örményország járulékos áldozatául esett annak a hatalmi játszmának, amely most összekovácsolja Izraelt a szunnita országokkal az attól való félelmükben, hogy Irán újra akarja rajzolni a Közel-Keletet, és újabban a kaukázusi határvidékét is.
Nyilvánvaló, hogy már nem az egykori világhatalmak írják a történelmet. Nem is a diktatúrák és a demokráciák, vagy a Nyugat és a többiek közötti szembenállás a mozgatórugó, hanem az elvesztett területek fölött érzett nosztalgia és a letűnt birodalmak újraélesztésének vágya, a regionális hatalmak közötti versengés és a nagyhatalmak növekvő cselekvőképtelensége, ebből következően pedig a nemzetközi színtéren egyre inkább elhatalmasodó káosz.
