Gyorsan akar cselekedni. Szerdától, az elnöki megbízása első napjától kezdve elnöki rendeletekkel akar nekiveselkedni a Covid-válságnak, a klímaválságnak, a gazdasági válságnak, a rasszok közötti feszültségeknek, hogy – ahogy a stábja fogalmazott – „talpra állítsuk az országunkat”, és hogy „Amerika újra a méltó helyére kerüljön a világban.”
Remek! Csak megtapsolni lehet, de visszakerülhet vajon Amerika a „méltó helyére” a világban, miközben a világ annyit változott és az Egyesült Államok annyira széttöredezett, hogy már az is sokáig fog tartani, amíg begyógyulnak a sebei?
A válasz: nem. Amerika annyi kihívással kell, hogy szembenézzen, hogy nem válhat újra azzá a szuperhatalommá, ami a Szovjetunió felbomlása után volt, és biztosan nem lehet már a világ csendőre sem, amire egyébként az iraki kalandjának a kudarca óta nem is vágyik már.
Ahogy az összes demokráciának, Amerikának is újra fel kell állítania a politikai sakktáblát, amelyet felborított az, hogy a választók harmada szélsőjobboldali pártok mellé szegődött. Ezzel egyidőben egy nagyon bizonytalan kimenetelű csatát kell vívnia azért, hogy Kína nehogy megelőzze őket és a világ vezető gazdasági hatalmává váljon. Ezzel párhuzamosan hihető védelmet kell kínálnia az ázsiai országoknak, hogy ne kerüljön az egész földrész Kína védnöksége alá.
Arra van tehát ítélve, hogy az erőit és erőfeszítéseit a Csendes-óceánra irányítsa, miközben a belső konszenzus keresése éppen csak elindul. Ilyen körülmények között Amerika nem képes rá, és nem is szabad, hogy arról ábrándozzon, hogy újból magára ölti a huszadik században betöltött szerepét.
Azon kell, hogy igyekezzen, hogy kialakítsa az új helyét a huszonegyedik században, és első lépésként nekiláthatna, hogy új alapokra helyezze az atlanti szövetséget.
Amióta az Egyesült Államok – teljes joggal – nem akarja már egyedül viselni Európa katonai védelmének költségét, el kell, hogy fogadja, hogy az Európai Unió saját magát vértezi fel egy közös védelemmel, európai védelmi iparra támaszkodva, és hogy a NATO egyenrangú partnerek szövetségévé, a világ két legnagyobb és leggazdagabb demokráciájának szövetségévé válik.
Nemcsak, hogy az uniónak képesnek kell lennie rá, hogy olyan súllyal essen latba a 21. századi szövetségben, mint az Egyesült Államok. A lehető leggyorsabban újra fel kell osztani a szerepeket az Atlanti-óceán két partja között. Miközben az Egyesült Államok továbbra is a Csendes-óceán és Ázsia felé fordul, az unióra hárul a feladat, hogy stabilizálja a Földközi-tenger medencéjét azzal, hogy megkísérel felállítani egy biztonsági és együttműködési térséget a „Mare nostrum” három partvidéke között.
Egyik oldalon sem lesz könnyű a feladat. Ellenkezőleg: annyira nehéz lesz, hogy az Egyesült Államoknak és az uniónak muszáj lesz egymásra támaszkodniuk, hogy feloldják a járulékos feszültségeket. Legelőször is találniuk kell egy modus vivendit Oroszországgal. Ez az európai, orosz és amerikai hatalmak jól felfogott érdeke, ugyanis Oroszországnak éppen akkora vesztenivalója van azzal, ha összebútorozik a kínai elefánttal, mint amekkora a nyugati országnak azzal, ha Peking és Moszkva összefog ellenük.
Az atlantizmus tegnap még Európa alávetését jelentette az Egyesült Államoknak. Ma már egy elengedhetetlen kiegyezést jelent a demokráciák között az egyre hangosabb diktatúrákkal, a haladás-ellenesség reneszánszával és a növekvő barbarizmussal szemben.
