Ironikusan-fájdalmasan el kell ismernem: a lengyelek nem nyithatják meg a határaikat az összes közel-keleti menekült előtt, akiket a belarusz diktatúra azzal az ígérettel rángat el Minszkig, hogy onnan könnyen bejuthatnak az Európai Unióba.
Ha a lengyelek akár csak résnyire kinyitnák az ajtót, gyorsan eljutnának oda, hogy férfiak, nők és gyermekek egyre nagyobb tömegei árasztanák el őket. Szóval muszáj nekik – nem igaz? – felhúzni a szögesdrótot.
Viszont a belarusz-lengyel határon olyan hideg van, hogy ezek a menekültek a szó szoros értelmében megfagynak. Nem fáznak, hanem halálra fagynak, de tragédia ide vagy oda, a lengyelek nem engedhetnek az erkölcsi zsarolásnak anélkül, hogy más kurdokat és szíriaiakat ne bátorítanának arra, higgyenek a belarusz illúzióban.
A lengyeleknek meg van kötve a kezük.
Csakhogy azok az emberek, akik már bedőltek a minszki ígéretnek, nem tehetnek mást, mint hogy megpróbálnak mégis bejutni Lengyelországba, mert a belarusz határőrök nyilván nem engedik őket visszafordulni. Kérlelhetetlenül visszaszorítják őket, és ilyen embertelenséggel szemben a lengyeleknek ki kellett vezényelniük mintegy tizenhétezer határőrt és katonát, hogy a menekültek ne tudják átszakítani a szögesdrótot.
A többi huszonhat uniós tagállam éppenséggel segíthetné a közös határvédelmet azzal, hogy beszáll a kerítésépítés költségeibe, amire épp most adott engedélyt a lengyel parlament. Ez lenne, ugyebár, az európaiak közötti szolidaritás jele egy cinikus diktatúrával szemben.
Ám Lukasenka – az iróniát félretéve – már azzal megnyerte a játszmát, hogy sikerült lealacsonyítania maga mellé Lengyelországot és az Európai Uniót. Az a Lengyelország, amelyik korábban nagylelkűen fogadta a belarusz menekülteket és támogatja őket a szabadságharcukban, az a Lengyelország, amelyik 1980-ban fellázadt a kommunista diktatúra ellen, most a szolidaritás teljes hiányával viseltet más, nyomor és halál elől menekülő embereket illetően. Nemcsak Lengyelország árulja el önmagát és az emberi együttérzés összes formáját, a keresztény hittel együtt, amelyhez tartozónak vallja magát, hanem ebben az esetben az egész Európai Unió bűnrészes abban, hogy nem nyújt segítséget a veszélyben lévőknek.
Arról az Európai Unióról beszélünk, amelyik annyira igyekszik képviselni és védelmezni az értékeit, és amelyik most hagyja, hogy emberekkel pingpongozzanak a lengyel-belarusz határon, mivel nem akar egy újabb ügyben konfliktusba bonyolódni Varsóval. Ugyanis az Európai Bizottság és az Európai Parlament is jól tudja, hogy menekülteket befogadni nem éppen népszerű az európai közvéleményben, és egy ökölharc a lengyel vezetőkkel éppen ebben a kérdésben nem feltétlenül válna az unió javára.
Nem tudom, önök hogy vannak vele, de én szégyellem magam. Szégyellem magam, hogy egy diktatúra az ellentmondásainkat kihasználva ilyen könnyen csapdába csalhat minket. Szégyellem, hogy a lengyel ellenzék szinte semmit nem tud felhozni egy újabb fal felépítése ellen Európa szívében. Szégyellem, hogy az unió kollektíven ennyire fél a menekültektől, ha azok történetesen muszlimok.
Szégyellem, hogy nem találjuk a módját, hogy megértessük Lukasenkával: be kell fejeznie a játszadozást.
Szégyellem a saját tehetetlenségemet, és azt, hogy a mostani világban kezdem egyre jobban megérteni: a múltbeli világ hogyan volt képes szemet hunyni és fülét befogni Hitler és Sztálin tettei előtt.
A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2021. november 12-én.
