Megint itt tartunk. „Nemzetek Európája” kontra „az Európa népei közötti egyre szorosabb egység”, ahogy a szerződések fogalmaznak. A vita egyre hevesebb, de a probléma az, hogy a szuverenisták még mindig azt hiszik, hogy a 20. században élnek.

A múlt században még szembe lehetett szegülni Európa politikai uniójának a kilátásával, mivel a kollektív biztonságunkat az amerikai védőernyő garantálta, amelynek oltalma alatt szuverénnek mondhattuk magunkat, miközben valójában függő helyzetben voltunk.

Elég egyszerű, elég kényelmes volt a hidegháborúban. Akkoriban bármit mondhattunk, kidülleszthettük a mellkasunkat, és még a nemzeti önállóságunkat is hangoztathattuk, ezzel is megkülönböztetve magunkat az Egyesült Államoktól, de ma?

Ez most már nem lehetséges. Azóta a 2008-as nap óta, amikor az Egyesült Államok nem reagált Vlagyimir Putyin grúziai inváziójára, immár tizenhárom éve, az USA azt sulykolja, hogy a stratégiai érdekeit már nem Európában, hanem Kína partjainál kell megvédenie, a korábbi pártfogoltjainak pedig a kezükbe kell vennie a sorsukat.

Akár tetszik, akár nem, közös védelemmel kell felvérteznünk magunkat, különben meztelenek maradunk. Ezt még a legatlantistábbak is végérvényesen megértették, amikor látták, hogy az Egyesült Államok elhagyta Afganisztánt, és itt az ideje, kedves Orbán miniszterelnök úr, kedves Le Pen elnök asszony, kedves Kaczynski elnök úr, kedves szuverenisták, euroszkeptikusok és eurofóbok a jobb- és baloldalon, hogy levonják a következtetéseket.

Hiszen, mivel európai védelmet kell kiépítenünk, meg kell teremtenünk hozzá a közös külpolitikát, a közös kutatási- és iparpolitika alapjait is – egyszóval, egyre szorosabb unióban kell összezárnunk a sorainkat.

Senki sem tudja még megmondani, hogy milyen lesz ez az Unió tizenöt vagy húsz év múlva, amikor az egységes piac és valuta mellett már közös védelemmel és közös beruházásokkal is bővül az unió hatásköre. Nem lesz olyan, mint az Amerikai Egyesült Államok, mert az Európai Unió öreg államokból áll, amelyeknek az egyéniségei olyan gazdagságot rejtenek, amelyet semmiképpen sem szabad elpazarolni.

A nemzetállami-szövetségi viszonyban valószínűleg valahol a Svájci Államszövetség és a német föderalizmus között fogunk elhelyezkedni. Menet közben kell majd kitalálnunk, hogy pontosan hol, de az biztos, hogy az unió sokkal politikusabbá fog válni, az intézményeink egyre ismertebbek lesznek, a demokráciáink egyre inkább a közös demokráciánk lesz, és ahogy az európai szuverenitás egyre erősödik a nemzetközi színtéren, az országaink is sokkal nagyobb valódi szuverenitásra tesznek szert, mint amivel most rendelkeznek.

Itt az idő belépni a 21. századba, kedves szuverenisták. Ne gondolkodjanak úgy, mintha még nem hullott volna le a vasfüggöny, és az amerikaiak még mindig itt lennének, ne hazudjanak önmaguknak és az unió népeinek, inkább vegyenek részt a közös mérlegelésben, hogy mik legyenek a fő prioritások, és milyen ütemben haladjon előre az integráció.

Gyorsan kell lépnünk, de nem túl gyorsan. Az egyre kiélesedő nemzetközi helyzet arra kötelez bennünket, hogy kettőzött erővel szálljunk síkra a létezésünkért, amíg még van időnk, de nem szabad siettetni a dolgokat, mert az országaink, az értelmiségük, a sajtójuk és a politikai vezetőik még messze vannak attól, hogy tudatában legyenek, mennyire sürgős a cselekvés.

Semmi sem lesz könnyű, de ha a szuverenitásunk valóban számít önöknek, kedves szuverenisták, fejezzék be, hogy mindent lelassítanak és összezavarnak, ne gördítsenek akadályt a közös létezésünk elé azzal, hogy újra megnyitnak olyan vitákat, amelyeket az új évszázad már lezárt.

Print Friendly, PDF & Email

English Français Deutsch Polski