Hatan voltunk, hamarosan 36-an leszünk, és egy nap még többen. Nem láthatjuk, mert továbbra is elképzelhetetlen, de azzal, hogy a francia és a román elnök, a német kancellár és az olasz miniszterelnök Kijevbe utazott, hogy kijelentse, támogatják Ukrajna tagjelölti státuszának megadását már ezen a héten, valójában megnyitották az utat az európai kontinens teljes, Lisszabontól Vlagyivosztokig tartó egysége előtt.
Végül, amikor nyolc újabb állam – Ukrajna, Moldova, Grúzia, Macedónia, Albánia, Montenegró, Szerbia, Koszovó és Bosznia-Hercegovina – csatlakozik az Unióhoz, elkerülhetetlenül meg kell majd határoznunk a 36 tagállam és a török és orosz szomszédok közötti jövőbeli kapcsolatokat.
Lehetséges, hogy egy demokratizált Törökország ezután csatlakozik az Európai Unióhoz. Sokkal kevésbé valószínű, hogy az Orosz Föderáció, még ha maga mögött is hagyta a diktatúrát, és gyökeret vert a demokráciában, meg fogja tenni ezt a lépést, tekintettel arra, hogy ez az ország olyan hatalmas, és még sokáig ragaszkodni fog az autonómiájához. Még nem tudjuk, hiszen még azt sem tudjuk, hogyan és mikor ér véget az ukrajnai háború, de a vége szükségszerűen az lesz, hogy a 36-ok Uniója és két szomszédja egy biztonsági és együttműködési megállapodások által strukturált egységbe fog tömörülni.
Azon a napon az európai kontinens az Egyesült Államok és Kína mellett a nemzetközi színtér harmadik fő szereplője lesz, azért is, mert ez érdeke Oroszországnak, amely máskülönben Kína vazallusává válna, érdeke Törökországnak, amely két évszázada minden afelé hajtja, hogy csatlakozzon Európához, és természetesen érdeke az Uniónak is, amelynek biztonsága soha nem lesz garantált a két keleti szomszédjával kötött tartós megállapodás nélkül.
A politikai szükségszerűség, a földrajzi logika és a gazdasági komplementaritás mind azt diktálja, hogy az Uniónak a páneurópai egységet hosszú távú stratégiai céljává kell tennie, de hogyan lehet biztosítani egy ilyen nehéz és bizonytalan vállalkozás sikerét?
Az első tennivaló, hogy ne hagyjuk Oroszországot elveszni a birodalmi nosztalgiában, amely egész Európát gyorsan végtelen háborúkba taszítaná, és hogy ellenezzük az ukrán függetlenség megtagadását. Ahogy Emmanuel Macron Kijevben mondta, Ukrajnának rendelkeznie kell az eszközökkel „az ellenálláshoz és a győzelemhez”, de nem azért, hogy Oroszországot le lehessen győzni, hanem azért, hogy a határok érinthetetlensége és a nemzeti szuverenitás tiszteletben tartása ismét uralkodóvá váljon kontinensünkön.
A második feladat, hogy sikeresen integráljuk az Unió ajtaján kopogtató kilenc országot anélkül, hogy megbénítanánk az európai intézményeket. Nem engedhetjük meg, hogy ezek az országok húsz évig vagy még tovább az Unió előszobájában maradjanak, de nem is mentesíthetjük őket a 27 tagállam politikai, gazdasági és környezetvédelmi normáinak tiszteletben tartása alól.
Ez a kettős felszólítás ellentmondásosnak tűnhet, de valójában csak akkor, ha továbbra is elutasítjuk, hogy újból fel kell találni az Uniót, hogy többsebességes Európává tegyük, különböző szintű integrációkkal. Az Uniónak tehát egy háromlépcsős rakétává kell válnia, amelynek legfelső szintjét a védelem, a külpolitika és a jövő iparágaiba történő beruházások terén tovább és gyorsabban haladni kívánó államok politikai egyesülése alkotja. A második szinten azok az országok lennének, amelyek a jelenlegi formájában kívánnak az Unióban maradni, de megerősödve a költségvetési dömping elutasításával és a közös valuta általánossá tételével. Végül, az első szintet azok az új tagállamok alkotnák, amelyek csatlakoznának az egységes piachoz azzal, hogy kötelezik magukat a jogállamiság szabályainak és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának tiszteletben tartására.
Természetesen bármelyik ország átkerülhetne az egyik szintről a másikra, amint jogosult lenne rá, és ez a kibővített Unió, amelyet az Európai Unió három szintje alkotna, akkor Oroszországhoz fordulhatna, hogy elmondja neki, hogy nem vagyunk ellenségesek vele szemben, hogy egyetlen négyzetcentiméternyi területét sem akarjuk elcsatolni, és hogy éppen ellenkezőleg, egyre szorosabb, bizalomteljes és kölcsönösen előnyös kapcsolatokat kívánunk kialakítani vele.
Egyszóval nem szabad azzal megelégednünk, hogy Ukrajnának egyszerűen tagjelölti státuszt adunk. Meg kell tennünk mindazt, amire ez a lépés kötelez bennünket: először is segítenünk kell Ukrajnának visszaverni az őt ért agressziót; másodszor teljesen át kell gondolnunk a közösségi intézményeket; harmadszor pedig Oroszország felé kell fordulnunk, és azt mondanunk neki, – minden generációjának, régiójának és társadalmi körének -, hogy együtt kell építenünk közös kontinensünket, Európát, a közös otthonunkat.
