Dugig vannak a teraszok, késő délutánra megtelnek a parkok, esténként és reggelente az ingázók ugyanolyan dugókat okoznak, mint akárhol másutt. Semmi sem különbözteti meg Kijevet bármelyik európai fővárostól, valahogy mégis minden más.
Egy lakótömb belső udvarán áthaladva értettem meg, hogy miért: itt csak a gyerekek nevetnek. A felnőttek nem beszélnek, komorságba burkolja őket és elnyomja a hangjukat a háború. Suttognak, mert itt sem tudnak elfeledkezni róla, hogy a Donbászban, ahová az orosz hadsereg visszavonult, miután nem sikerült bevennie Kijevet, fiúk, apák, testvérek, szeretők és férjek vesznek oda a tűzvonalban.
Tizennégy óra az út a lengyel határtól, a vonat tele volt gyerekeikkel hazatérő asszonyokkal, akik nem tudtak tovább máshol élni, miközben gyilkolják a hazájukat. Kijevben senki nem veszi sietősre, amikor megszólalnak a rakéták kilövését jelző szirénák. Nem lehet tudni, hova fognak zuhanni; a minap egy kelet-ukrajnai vasútállomásba csapódott rakéta, több tucat halott és sebesült, de Kijev összeszorítja a fogát és suttog, mert a fáradtságtól és a fájdalomtól nem tud hangosan beszélni, az illem pedig tiltja, hogy felemelje a hangját, a győzelem bizonyossága mégis arra készteti, hogy makacsul, fékezhetetlenül, dühösen mindennapi életet éljen.
„Mitől olyan biztosak a győzelmükben?” – kérdeztem mindenkitől. Fiatal és idős egyaránt meglepetten azt válaszolta: „De hiszen nincs más választásunk! Megölnének és tömegesen deportálnának minket, ha veszítenénk. Sem Ukrajna, sem ukránok nem lennének többé.” A minisztériumokban és az elnök hivatalában politikaibb a magyarázat:
„Nyolc éve háborúban állunk. A Krím elcsatolása óta, nyolc éve számítunk erre az agresszióra, és az oroszok teljesen alábecsülték az erőink felkészültségi szintjét.
Azzal, hogy sem az elnök, sem a kormány nem volt hajlandó száműzetésbe vonulni, hanem maradt a posztján, az országot is összeforrasztotta az a meggyőződés, hogy lehetséges a győzelem, és most, miután meggyőződtek róla, hogy képesek vagyunk győzni, a világ demokráciái is segítenek nekünk, és továbbra is segíteni fognak.”
Próbálkozni sem érdemes egy esetleges tárgyalás feltételeiről beszélgetni. A tárgyalási alap a győzelem: az oroszok kivonulása Ukrajna egész területéről. „A Krímet is beleértve?” „Természetesen! Micsoda kérdés! A Krím talán nem ukrán?”
Jogilag igen, de az elcsatolással orosz lett, és nem magától értetődő a visszafoglalása, hacsak nem következik be drámai fordulat Moszkvában: Putyin bukása, vagy egy teljesen új politikai helyzet. Ebben bíznak talán? Nem, az ukránok nem bíznak ebben, sőt, nem is gondolnak erre, mert az ő szemükben az oroszok már rég átbillentek egy másik világba, a gonosz birodalmába, amelytől már nincs mit várni, és egyetlen dolgot kell csak vele kezdeni: megfékezni.
Nemcsak arról van szó, hogy Putyin elképesztő hibát követett el, amikor azt hitte, hogy három nap alatt bevonulhat Kijevbe. Arról is, hogy az agresszió és a hadseregeinek a visszaélései eltéptek minden kapcsolatot Oroszország és a másik nagy szláv ortodox nép között, amit vissza akart húzni a Kreml fennhatósága alá. Kijevben tehát Oroszországról csak annyit lehet hallani, hogy az ukrán szolgálatok hírei alapján vidéken sok helyen akkora a társadalmi elégedetlenség, hogy a hatóságok már nyugtalankodnak.
Ezek mégiscsak reményteli hírek, nem? Nem igazán, mert Ukrajna nem reménykedik, vagy már nem reménykedik abban, hogy Moszkva irányt változtathat, még akkor sem, ha az egyre rosszabb gazdasági helyzet az utcára vinné az embereket. Az ukránok úgy vélik, hogy a csatát Ukrajnában és nem Oroszországban fogják megnyerni, és amit borzasztóan hiányolnak, azok a harckocsik és a légvédelmi rendszerek, az a két fegyvernem, amiket az amerikaiak és az európaiak késlekednek leszállítani Ukrajnának.
Ez nincs kimondva, de a Nyugat nem szeretné olyan szinten felfegyverezni Ukrajnát, hogy egy nap akár a Krím visszafoglalásába is belekezdhessen. Sokszor próbáltam visszatérni erre a témára. „Nem lenne jobb, ha világosabban megfogalmaznák a céljaikat, és nem emlékeztetnének olyan gyakran arra, hogy a Krím az önöké?” – kérdeztem, de nem kaptam választ, és jó okkal: mert korai még erről beszélni. Egyelőre elindítják az ellentámadást, amire a nyár eleje óta készülnek. A cél az, hogy elvágják az oroszokat Odesszától, és körülzárják őket a Donbászban, ahol elakadtak. Új csapatokat képeznek ki. Újabb fegyverszállítások várhatóak, és nyilvánvalóan az e csata által létrehozott új erőviszonyok fogják meghatározni az ukrán tárgyalófelek mandátumát, amikor megkezdik a tárgyalásokat.
„Meddig tart még a háború?” – kérdezte tőlem egy fiatal kormánytisztviselő. Jövő tavaszig biztosan, válaszoltam, mire ő vállat vont, és azt mondta „Eltart az még három vagy öt évig is.”
A cikk a Magyar Narancs Online oldalán jelent meg 2022. szeptember 2-án.
