Nem feltétlenül kellene, hogy ilyen nehéz legyen megmagyarázni, miért és hogyan történt, hogy Sztálin kései utódja megajándékozta a népét és egész Közép-Európát a szabadsággal, hogy háború nélkül kijuttatott minket a hidegháborúból, és önként lemondott a hatalomról ahelyett, hogy erőszakkal akadályozta volna meg a Szovjetunióvá vált egykori Orosz Birodalom lerombolását.
Olyan kevéssé értjük ezt az embert, hogy II. János Pál „Isten ajándékának” nevezte, mások pedig „genetikai balesetnek” tartották a Szovjetunió vezetőinek sorában, de az igazság az, hogy Mihail Gorbacsovnak volt kiről példát vennie. Nem Trockij volt az egyetlen, aki elítélte azt a véres diktatúrát, amivé a rezsim gyorsan átalakult. Sok más régi bolsevik és egykori mensevik is az életével fizetett azért, mert elítélte a sztálini bűnöket, és akkor mit mondjunk Nagy Imréről és Alexander Dubčekről?
Az előbbi odáig ment, hogy egyenesen azt javasolta: Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből, ezáltal szakítson Moszkvával. Nagy, aki egész életében kommunista volt, arról álmodott, hogy Magyarországot a demokrácia felé vezető útra tereli. Nem volt kevésbé merész, mint Gorbacsov, és kivégezték érte. Dubček mindig óvatosan fogalmazva azt mondta, hogy a „prágai tavasz” nem a Szovjetunió, hanem inkább a kommunizmus ellen irányult, aminek viszont egy új megvalósulása volt. A Kremlben persze ez senkit sem tévesztett meg, és a Varsói Szerződés csapatai hamarosan véget vetettek az „emberarcú szocializmus” hiábavaló reményének.
A magyarországi felkelés leverése után világszerte sok kommunista fordított hátat a szovjetizmusnak. Mire Gorbacsov 1985-ben hatalomra került, belülről már régóta rohadt a rendszer. Öt évvel korábban a lengyelek létrehozták a keleti blokk első független szakszervezetét, és Jaruzelski tábornok „hadiállapota” ellenére Lengyelország nem állt be a sorba, nem ijedt meg, és mozgásba lendült. Amikor 1988-ban megkérdezték Gorbacsov szóvivőjét, hogy mi a különbség a peresztrojka és a prágai tavasz között, szemrebbenés nélkül azt válaszolta: „húsz év”.
A szovjetológusok 99 százaléka még ekkor is azt hajtogatta, hogy marad a kommunizmus. Ezt mondták, miközben a sajtó már azt írt, amit akart, a Szovjetunióban már több ezer független szervezet és több kisebb párt létezett, és a Politikai Bizottságban a konzervatívok és a reformerek közötti viták és harcok már nyilvánosan zajlottak.
„Meg akarja menteni a kommunizmust” – ismételgették a szovjetológusok, anélkül, hogy elfogadták volna a tényt, hogy a Szovjetunióban már vajmi kevés, és egyre kevesebb kommunizmus volt, és hogy Gorbacsov és csapata egy szót sem szólt, egyetlen gesztust sem tett, hogy megfékezze a szabadság már-már anarchiával határos kirobbanását.
Miért?
Margaret Thatcher adta meg a választ: „Nem működött”. A kommunizmus nem működött. Lecsúszott az informatikai forradalomról, és ezért a fegyverkezés terén jelentős lemaradásban volt. A boltok üresen álltak, a termelés lesújtó állapotban volt. Nem is beszélve arról, hogy elveszett a kommunizmusba vetett hit. Nemcsak Olaszországban és a hatvanas évek ifjúságában veszett el, hanem a szovjet apparátuson belül is, és ez még nem minden.
A szovjetizmus elért a saját történének, a hosszú, állandó előre menekülésnek a végére, ami azzal kezdődött, hogy a polgárháború után a szovjet kommunista párt kitalálja az „Új gazdaságpolitikát”, a NEP-et, a piacgazdasághoz való részleges visszatérést. Az országot sikerül vele talpra állítani, de ennek az engedélyezett kapitalizmusnak akkora a sikere, hogy a párt megijed tőle, hogy a vállalkozók és hirtelen felhalmozott gazdagságuk elsodorja a rezsimet.
Ezért viszlát NEP, és megnyílik az ajtó a tömeges elnyomás, az általános terror előtt, amely az 1930-as évek második felében éri el a tetőpontját. Sztálin odáig megy, hogy megtizedeli a saját vezérkarát, és amikor a náci csapatok, nagy megdöbbenésére, behatolnak a Szovjetunióba, le van sújtva, és meg van győződve róla, hogy minden elveszett, egészen addig, amíg eszébe nem ötlik, hogy az ortodox egyház hierarchiájához fordul, az egyházhoz, amelyet előtte kegyetlenül üldözött, hogy vele együtt hívja fel a népet az onnantól kezdve kevésbé kommunista és annál inkább szent Oroszország megmentésére.
Nem Sztálin győzte le Hitlert. Oroszország győzte le, minden képzeletet felülmúló hősiességgel, de amint megnyerik a háborút, teljes lendülettel folytatódik az elnyomás, egészen „a népek atyjának” haláláig. A Politikai Bizottság végre fellélegezhet, a tagjait már nem fenyegeti a veszély, hogy munkatáborba küldik őket, anélkül, hogy tudnák, mit követtek el és Hruscsov a XX. Kongresszuson tartott jelentésében, zokogó vagy éppen ájuldozó küldöttek előtt elítéli Sztálin bűneit.
Ez az enyhülés korszaka. Szolzsenyicin és mások is megjelentethetik az írásaikat. Gorbacsov beiratkozik a jogi karra. A párt leendő főtitkára jogot tanul! Hamarosan elkezdenek beszélni egy új nemzedékről, akik a hatvanas évek ígéretében nőttek föl, és amelynek a legragyogóbb tagjai Gorbacsov körül mozognak, de a vezetés retteg. Hová vezet ez? Hová tart a Szovjetunió? Hruscsovot leváltják (de nem gyilkolják meg), és megkezdődik a pangás, a brezsnyevi állóvíz, amelyben a felső vezetés nem hajlandó visszatérni a tömegterrorhoz, ugyanakkor Hruscsov összes kezdeményezésétől is visszakozik.
Ebben a pangásban gyökerezik a Szovjetunió ipari és tudományos elmaradottsága, és amikor Brezsnyev meghal, három éven belül két utódja is követi a sírba. „Folyton meghaltak!” – magyarázza Ronald Reagan, hogy miért nem tudott találkozni a szovjet pártfőtitkárokkal, és tény, hogy a vezetőség kifogy az öregekből, és nem nagyon marad más választás, mint a Politikai Bizottság legfiatalabb tagja, az 54 éves Mihail Szergejevics Gorbacsov, aki képes elcsábítani Thatcher asszonyt, François Mitterrand-t és az olasz eurokommunistákat.
Nem a véletlen sodorja a párt élére. Ő az utolsó ütőkártyája annak az országnak, amelyet romba döntött hetvenévnyi előre menekülés. A prágai tavasz által felvillanyozott fiatalokkal körülvett Gorbacsov egyáltalán nem is a kommunizmust, hanem Oroszországot próbálja megmenteni a kommunista csődtől.
Nem is fordult vissza soha, mert Oroszországnak nem volt más választása, és mert Gorbacsov, mint előtte Dubček, Nagy Imre és sok más, magas és alacsonyrangú kommunista, akik hittek ebben az eszményben, mielőtt hátat fordítottak neki, mindenekelőtt a béke és a szabadság értékeiben hitt. Végezetül még egy szó: ismertem őt, barátok lettünk, és alapvetően jó ember volt.
