Talán nem fogjuk többé azt hallani, hogy a Kremlben úgysem lehet leváltani senkit. A világ majdnem összes ruszológusa ezt ismételgeti február 24-e óta, de az ukránok által aratott győzelmek, a Donyeck felé való áttörés láttán, amelyhez Kupjanszk és Izsium visszafoglalása megnyitotta az utat, talán rájövünk, hogy elkerülhetetlenül közeledik a számvetés ideje.
Tény, hogy az orosz végrehajtó hatalomnak már nincs elég hírszerzési kapacitása Ukrajnában ahhoz, hogy észrevegye, hogy a Herszon elleni ellentámadás egy sokkal nagyobb léptékű északkeleti hadművelet elrejtésére szolgált. Ez azt jelenti, hogy a Kremlnek már nincsenek vezető emberei Kijevben, és az orosz jelenlét összeomlása ebben az esetben példátlan hanyagsággal járt együtt a hadszíntéren is, mivel nem volt terv a meglepetésszerűen érkező csapatok rendezett visszavonulására. A katonáknak menekülniük kellett, ahogy tudtak, néhányan kerékpáron. Több tonna felszerelést kellett elhagyni, miközben az orosz hadseregnek már Észak-Koreából kellett lőszert szereznie, és a legsúlyosabb az egészben nem is a megaláztatás volt.
Az orosz végrehajtó hatalom számára a legsúlyosabb dolog az, hogy a vereség elkerülhetetlenül még nagyobb vereséghez vezet, ahogy a győzelem győzelemhez. Az orosz katonák fegyver- és élelmiszeradag-ellátását most még nehezebb megszervezni. Az amúgy is alacsony morál és a parancsnokságba vetett bizalmuk még nagyobb csorbát szenved. Ezt a vereséget nem volt könnyű kiheverni, és az amatőrségében valóban felettébb különlegesnek bizonyult katonai művelet kétszázadik napján a támogatói számára döbbenetes az akció mérlege.
Nem csak arról van szó, hogy nem sikerült három nap alatt uralmuk alá hajtani Ukrajnát, ahogyan remélték. Az is, hogy közelebb hozták egymáshoz az Atlanti-óceán két partját, éppen akkor, amikor az Egyesült Államok távolódban volt Európától, és az is, hogy meglódították az Európai Unió politikai és katonai unióvá alakítását, az is, hogy tartósan elvonják az európai országokat az orosz energiaellátástól, hogy Finnországot és Svédországot a NATO karjaiba taszították, megnyitották az Európai Unió kapuit Ukrajna előtt, romlást és pusztulást hoztak a nyugati szomszédságukban, elvágták Oroszországot a világpiactól, és megszakították az Ukrajna és Oroszország közötti ősi kapcsolatot.
Ezek az emberek, az ország vezetői a hatalmas Oroszországot egy egyre viszonylagosabb hatalommá változtatták, amelynek polgárai most minden eddiginél jogosabban kérdezhetik tőlük, hogy mit tettek a rájuk bízott hatalommal.
A befogott szájú sajtó, a megtizedelt ellenzék és az elnyomás tízszeresére növekedése miatt az oroszoknak nincs módjuk feltenni ezt a nagyon is jogos kérdést, de nemzetük meggörnyedése olyan mértékű, hogy a szükség hamarosan törvényt bonthat.
Mivel Oroszországnak ki kell lépnie ebből a háborúból, és fordulópontra van szükség, a változás most hat órán, hat napon vagy hat hónapon belül bekövetkezhet. Nem tudjuk, mikor fog megtörténni, de meg fog történni, mert ez az ország egyszerűen nem ülhet tovább tétlenül, miközben nyakig süllyed a kudarcban. Túl sok ember és túl sok erő túl sok társadalmi körben és generációban fog arra törekedni, hogy ne nyugodjon bele ebbe az öngyilkosságba, és új arcok kapjanak lehetőséget, akik egy másik sorsot kínálnak nekik. A kérdés az, hogy kik lesznek azok, és milyen irányt vesz majd Oroszország.
