Kijelenthetjük: Oroszország recesszióban van, és a rubel ismét zuhanórepülésbe kezdett, mégsem ismeri el senki, hogy tévedett, azok közül, akik olyan biztosak voltak abban, hogy a szankciók csak azokat sújtják, akik kivetették őket.
Nem vártuk el tőlük, hogy bocsánatot kérjenek, hiszen szeretnénk hinni, hogy jóhiszeműen cselekedtek, és hibázni emberi dolog, de némi megbánás, egyetlen „bocsánat, tévedtem” nem túl nagy kérés, hiszen ezek a férfiak és nők, legyenek szélsőjobboldaliak vagy prominens kommentátorok, hozzájárulnak a véleményformáláshoz, és felelősséggel tartoznak érte. De nem, semmi, semmi, csak ugyanaz a mélységes csend, mint miután az európai szélsőjobboldal Trump és Putyin erényeit zengte, megtapsolta a brexitet, felszólalt a nemzeti valuták visszaállítása mellett, és a kilépést követelte ebből a „népek börtönéből”, ami szerintük az Európai Unió – egészen addig, amíg a brit rabok egy egyszerű szavazással tényleg ki nem léptek belőle.
A brexit a britek és a konzervatív párt számára kudarccal végződött. Donald Trump maguknak a republikánusoknak is kínossá vált. Már senki sem tagadhatja, hogy Vlagyimir Putyin a legkisebb komolyan vehető indok nélkül borította lángba Ukrajnát. Ami az eurót és az Uniót illeti, az európai közvélemény olyannyira megérti ezek szükségességét ezekben a viharos időkben, hogy ellenzőik példamutatóan csöndben vannak, ha ugyan be nem álltak az EU és az euró hívei közé.
Hogy lehet nem észrevenni, hogy az új szélsőjobboldaliaknak soha semmiben nem volt igazuk? Mindenben tévedtek, de az embernek néha az az érzése, hogy ezek a makacs félreértők amellett is érvelhetnének hogy 2+2 = 5, és egyetlen szavazatukba sem kerülne, mert az az „elitek” előtti tisztelgésnek minősülne.
Ezeknek a szélsőjobboldaliaknak köszönhető, hogy az orosz elnök még mindig reménykedik benne, hogy szétzúzhatja Ukrajnát és újjáépítheti a cári birodalmat. Azt mondogatja magának, hogy csak addig kell kitartania, amíg barátja, Trump visszatér a hatalomba, és európai barátai, Marine Le Pen vezetésével sikerrel járnak, viszont az amerikai jobboldal belefáradt az öregedő csillagába, Georgia Meloni óvatos, hogy ne határolódjon el az ukránoktól, és még Le Pen és pártja is látja – nem mondja ki, de látja -, hogy a szankciók működnek, az ukrán ellentámadás pedig visszaszorítja az agresszort.
Bármennyire is elszomorító, hogy ezek a hivatásos ostobaságokat terjesztő emberek megússzák, nem ez a lényeg. Ami fontos, az az, hogy Vlagyimir Putyin holtpontra került, alig mer mutatkozni, és hogy egy időszak az orosz történelemben olyan egyértelműen a végéhez közeledik, hogy még egy Prigozsin is hatalomról álmodozik, és hogy ezzel párhuzamosan az iráni teokrácia is rossz bőrben van.
A legfelsőbb iráni vezető az orosz elnökre támaszkodik, és fordítva, de mindkét férfi és rezsimje szorult helyzetben van, mert miközben fegyvermonopóliummal rendelkeznek, már csúszik ki a lábuk alól a talaj, és nincsenek meg hozzá az eszközeik, hogy ezt megakadályozzák. Emelkedik a vízszint, és az árral szemben úszva kezdenek kifulladni.
