Ez az egyetlen hozadéka a Brexitnek, de micsoda hozadéka! Szerte a földrészen egyre kevesebben vannak, akik azt szeretnék, hogy az országuk kilépjen az EU-ból. A Guardian szerint Finnországban 15,4 százalékos, Szlovéniában 10,7 százalékos, Hollandiában 9,5 százalékos, Franciaországban pedig 8,3 százalékos a csökkenés.
Ezzel párhuzamosan kivétel nélkül mindegyik tagállamban emelkedett azon európaiak aránya, akik azt mondják, hogy nagyon ragaszkodnak az uniós tagsághoz. Több helyen olyan mértékben, hogy a 27 tagállam polgárainak 72 százaléa, azaz közel háromnegyede ma már jó dolognak tartja az európai egységet. Nem összehasonlítható a Zidane-t vagy Messit övező rajongással, de az Unió félelmetes népszerűségre tett szert, nemcsak azért, mert a britek 60 százaléka sajnálja, hogy kilépett, hanem azért is, mert a világjárvány, majd a háború visszatérése megmutatta az egység előnyeit és bebizonyította, hogy szükség van rá.
Egyszóval, a helyzet még soha nem volt ilyen kedvező az európai egység elmélyítése szempontjából, mert az országos politika elmozdulása éppoly egyértelmű, mint a közvéleményé. Az Unió 27 fővárosa közül már egyik sem utasítja el a közös kölcsönökből finanszírozott európai védelmi és közös iparpolitikák elképzeléseit. Ezek az elképzelések, amelyeket egykor kizárólag a franciák dédelgettek, még nem öltöttek formát, és a megvalósításuk elkerülhetetlen politikai küzdelmek tárgya lesz, de a tabuk, amelyek megakadályozták az előrelépést, mára leomlottak.
A közös piac és a közös valuta után az Unió történetének harmadik pillanatához érkezett, a politikai unió kiépítéséhez, amely már most is érvényesül az európaiak közös frontján Vlagyimir Putyinnal szemben és az Ukrajnába irányuló fegyverszállítások melletti közös kiállásban, de hogyan tudjuk megőrizni ezt a lendületet?
Ez az első kérdés, és a válasz az, hogy nem szabad elkövetni azt a hibát, hogy újra azonnal intézményi reformmal próbálkozunk. Ez olyan kompromisszumos javaslatokhoz vezetne, amelyeket a választók elkerülhetetlenül félreértenének, mivel a jelenlegi intézmények is ismeretlenek az európaiak számára. Hacsak nem történik csoda, akkor sok országban újabb „nem” szavazatokra számíthatunk, amelyeket, mint az alkotmányszerződés-tervezet elutasítása után, hosszú alvás követne, amit az Európai Unió nem engedhet meg magának, amikor tényleg háborúban áll.
Egy ideig még be kell érnünk elavult intézményekkel, mert nem most van annak az ideje, hogy hosszú vitákban elemezzük, hogy a svájci, a német vagy az amerikai föderalizmus lenne-e a legmegfelelőbb Európának. Most a kézzelfogható eredmények ideje van, amelyeket 450 millió európai vár, és amelyek új kapcsolatokat és új szolidaritást kovácsolnak a tagállamok között. Ezekből az eredményekből fognak létrejönni az eljövendő intézmények, és nem fordítva, de a második kérdés az, hogy mikor és hol kezdjük?
A válasz a menetrendben rejlik. Egy év múlva kezdődik az európai választási kampány. A szélsőbaloldal, a szélsőjobboldal, a baloldal, a jobboldal, a centrum és a zöldek fognak versenyezni a Parlament irányításáért folyó küzdelemben, és e politikai családok mindegyike bemutathatna – a 27 tagországban egyenként, mivel a szavazás nemzeti marad – hét javaslatot, amelyek mellett kiállnának az ülésteremben, és megnyerik hozzájuk az állam- és kormányfők támogatását.
Miért pont hét?
Mert kilenc, tizenegy vagy tizenhárom pont már nem egy prioritáslista, mert ez egy ambiciózus szám, de nem túlzás. Nem lehet valakit komolyan venni, ha Herkules próbatételeit igyekszik újból kiállni.
A kampányban tehát prioritások ütköznének prioritásokkal, és olyan eszmei koalíciók öltenének alakot, amelyek túlmutatnak az elavulttá vált hagyományos megosztottságon. Ezek a választások többek, mint egyszerűen európaiak, ezek a választások a szövetségi választások első tervezetét jelentenék, és kiállítanák az unió harmadik felvonásának, a politikai Európának a születési bizonyítványát.
