Nem jön ki a számon az a három szó, hogy „Boldog új évet!”, mert hogyan kívánhatunk egymásnak jó évet egy ilyen brazil kezdés után, amikor mindannyian tudjuk, hogy 2023-ban folytatódik az ukrajnai háború, az iráni akasztások, a Covid pusztítása Kínában és az összes többi borzalom, a klímaváltozás gyorsulásáról nem is beszélve?
Egyáltalán nem ígérkezik boldognak az új év, kivéve, hogy…
Alig merek gondolni rá, hát még leírni, de már nem lehetetlen, hogy a világ négy nagy zsarnoka közül nem mindegyik lesz már a helyén jövőre. Hogy melyik fog bukni, azt nem tudom, de még az sem teljesen kizárt, hogy többen is, vegyük például Recep Tayyip Erdogant.
Jövő júniusban Törökország szavaz, elnök- és parlamenti választásokon is, miközben az infláció már meghaladta a 120 százalékot, és „a szultán”, ahogy ők mondják, makacsul táplálja azt, fedezet nélküli fizetésemelésekkel és lakásprogramokkal. Népszerűtlensége egyre nő, és bár Hszi Csin-pingnek nem kell szavazóurnákkal hadakoznia, a zéró-Covid politikája elleni tiltakozásokkal szemben ő is kénytelen volt meghátrálni.
Vége a tömeges karanténnak, az állandó tesztelésnek, aminek köszönhetően a járvány olyan méreteket öltött, hogy már számon sem lehet tartani a haláleseteket, egy olyan országban, ahol a gazdasági növekedés hanyatlik, a vírus vidéken is terjed, és az ingatlanszektor még mindig csődben van.
Ami az iráni „legfelsőbb vezetőt” illeti, Ali Khameneinek olyan kevés politikai ütőkártya van a kezében, hogy a lakosság megfélemlítésére csak az akasztófa maradt, Vlagyimir Putyin helyzete pedig még törékenyebb, mint a másik háromé. Mivel február 24-e óta csak vereségeket és megaláztatásokat szenvedett el, az orosz elnök már olyan, mint egy kötéltáncos, aki egy cérnaszálon egyensúlyozik, a közvélekedés szerint mégsem bukhat el, hiszen „nincs ellenzéke”.
Ez igaz. Kínában és Iránban sincs ellenzék. Csak Törökországban van, a négy zsarnoknak mégis egyre több ellenfele van, ugyanis a kínaiak látják, hogy a király meztelen, az irániak tömegesen fordultak a teokrácia ellen, a közvélemény-kutatások szerint Erdogan vesztésre áll, és ne mondjuk már, hogy senki nem állna ki Vlagyimir Putyin ellen.
Amikor a Wagner-csoport vezetője, Jevgenyij Prigozsin lehordja a sárga földig a katonai vezetést, talán nincs vele tisztában, hogy a hadsereg főparancsnok nem más, mint maga az elnök? Hogyne lenne. Pontosan tudja ezt, és csak azért támadja a parancsnokságot, hogy az elnököt vádolja, anélkül, hogy megnevezné, éppúgy, ahogy azok a haditudósítók és katonai bloggerek teszik, akik egyre gyilkosabb kifejezésekkel kritizálják az ukrajnai hadműveletek végrehajtását.
Oroszországban már nincs ellenzék, mert Vlagyimir Putyin régen megtörte, de a vetélkedés olyan magasságokba jutott, hogy már mindenki megtette a tétjeit a cár hamarosan esedékes utódlására. A fenti négy férfi egyike sem teljesíti azokat a feltételeket, amelyekre egy zsarnoknak szüksége van ahhoz, hogy hatalmon maradjon: társadalmi bázissal kell rendelkeznie és politikai stabilitást kell biztosítania az országa számára.
Recep Erdogan társadalmi bázisa, amelyet az anatóliai jámbor kisiparosok és a nagyvárosok elnyomottjai alkotnak, már nem hiszi, hogy képes lenne javítani a sorsukon. Az ország többi része bizonytalansági tényezőnek tekinti őt. A 2002 óta hatalmon lévő török elnök megpróbálhatja fenntartani magát erővel, csalással vagy mindkettővel, de sem a hadsereg, sem a pártja támogatását nem veheti biztosra.
Bizonytalan próbaidőn van, akárcsak Hszi Csin-ping, mert abban a pillanatban, amikor a kínaiak haragra akkorára nő, hogy megrendítheti a rendszert, a párt egy pillanatnyi habozás nélkül feláldozná a vezérét, mindazok legnagyobb örömére, akiket eltávolított a vezetésből.
Az iráni legfelsőbb vezető az egyetlen a négy közül, akinek megmaradt a társadalmi bázisa. A Forradalmi Gárdának, ami a teokrácia fegyveres szárnya és az ország vezető gazdasági hatalma, létfontosságú érdeke, hogy megakadályozza, hogy egy felkelés megdöntse a rezsimet. Ehhez megvannak a katonai eszközei, de amellett, hogy nem mindenki tartja helyénvalónak az erőszakos elnyomást, már nem áll távol tőlük az a gondolat, hogy hatalmuk megtartásának legjobb módja az lenne, ha a vezért és a teokráciát csak függönyként tartanák meg, átvennék a kormányrudat és katonai diktatúrát vezetnének be.
Ami Vlagyimir Putyint illeti, az egyetlen aduja, hogy olyan sokan pályáznak az utódlására, hogy egyikük sem léphet túlságosan előre anélkül, hogy ne kockáztatná, hogy az összes többit maga ellen uszítja. Ez az elnök életbiztosítása, ami viszont nem védi őt túl jól, mert a városok, a szolgáltatások és a csúcstechnológia Oroszországa száműzetésben vagy emigrációban van; a biztonsági szolgálatok már nem látják Putyinban a stabilitás garanciáját; mert a hadseregnek minden oka megvan arra, hogy szemrehányást tegyen neki, amiért olyan kalandba sodorta bele, amelyből nem kért; mert csak egy rendszerváltás mentheti meg a vagyonosokat, és mert az egyetlen bázis, amely hűséges maradt ehhez az emberhez, az a parasztság, amely természetesen konzervatív, de súlytalan ebben a nagy fusson ki merre látban.
Tehát igen, talán meg kellene kockáztatnunk egy „Boldog új évet”, legalább az egyiküknek.
