Annyi az ismeretlen tényező, hogy a jövő év teljesen kiszámíthatatlan. Akad-e egy Brutus, aki új helyzetet teremt Moszkvában? Kikap Recep Erdoğan a júniusi választásokon, és ha igen, az elindíthat egy új korszakot a Közel-Keleten és a Földközi-tenger térségében? Vajon az irániak felülkerekednek a teokráciájukon, ami ezután nem tudja tovább támogatni Vlagyimir Putyint és Bassár el-Aszadot? Elszabadul-e az infláció Európában, és okozhat-e olyan társadalmi zavarokat, amelyek meggyengítik az uniós államokat?

Lehetne folytatni a sort azzal, hogy vajon az arabellenes szélsőjobboldal kormányalakítása Izraelben újra fellobbanthatja-e a világ legrégebbi konfliktusát, és hogy Hszi Csin-ping hogyan próbálja majd visszaszerezni az irányítást most, hogy a tiltakozások miatt lazítani kényszerült a járvány miatti korlátozásokon, de a politikában semmi nem olyan káros, mint Doris Day-re azt dúdolgatni, hogy „Que sera, sera”.

Lesz, ami lesz, persze, de ezen a nyilvánvaló tényen túl hogyan próbálhatjuk megakadályozni, hogy a feszültségek láncolata végül egy harmadik világkonfliktushoz vezessen, miközben ez már nem is csak egy hipotézis, hanem valós lehetőség?

Képzeljük el egy pillanatra, hogy a fellángoló járvány ellehetetleníti a kínai kórházakat és gazdasági válságot okoz, aminek következtében megerősödnek Hszi Csin-ping politikai riválisai, akik a nép elégedetlenségére támaszkodva fenyegetik a kínai elnök hatalmát. Azon a valószínűtlen eshetőségen kívül, hogy lemond, egyetlen ütőkártya maradna csak a kezében: megtámadni Tajvant, hogy ezzel átvegye a hadsereg feletti ellenőrzést, és nacionalista hullámot gerjesszen, amit ki tudna használni a hatalmon maradása érdekében.

Ha erre kerülne sor, az USA nem engedhetné, hogy Kína előnyre tegyen szert azzal, hogy ráerőlteti magát Ázsiára. Az USA fellépése viszont egyenlő lenne azzal, hogy beavatkozik a konfliktusba, és nehéz elképzelni, hogy ennek ne az lenne a vége, hogy kialakul két, egymással szembenálló blokk, az egyik oldalon a nyugatiak, a másikon Kína, Oroszország és más feltörekvő országok.

Képzeljük el azt is, hogy az ukrán hadsereg folytatja az orosz csapatok visszaszorítását, és a Kremlben nem akad egy Brutus, aki változtatna a helyzeten. Nem lehet tudni, hogy ez milyen új szélsőségekhez vezethet, de a lehetőségek között ott van a tömegpusztító fegyverek bevetése, és az is, hogy Oroszország próbára teszi az Atlanti Szövetséget azzal, hogy betör az Egyesült Államok nukleáris védelme alatt álló Lengyelországba vagy az egyik balti államba.

Ez a kubai válságnál sokkal súlyosabb helyzethez vezetne, mert már nem lenne egy Politikai Bizottság, amelyik tompítaná a mostani diktátor impulzív döntéseit, akihez képest ráadásul Hruscsov racionális vezető volt.

Képzeljük el azt is, hogy az iráni teokrácia atomfegyvereket akarna szerezni – most már megvannak hozzá az eszközei –, hogy helyreállítsa az imázsát, és hogy még jobban el tudja nyomni a népét. Nem biztos, hogy Izrael és az Öböl-menti államok hagynák ezt megtörténni, és hogy az iráni nukleáris létesítmények bombázására válaszul nem zúdulna rakétazápor Tel-Avivra és Rijádra.

Végül képzeljük el, mert Ankarában sokat beszélnek róla, hogy Erdoğan annektálja Ciprus török részét vagy a partjaihoz közeli görög szigetek valamelyikét, hogy ezzel próbálja meg maga mögé terelni az önkényuralmába belefáradt országát, amelynek inflációja megközelíti a 100 százalékot. Ezek az országok mindannyian a NATO tagjai, amelyek így éppen akkor keverednének konfliktusba, amikor a szövetség és Oroszország között súlyos ellentétek feszülnek, és tavaszra még rosszabbnak ígérkezik közöttük a viszony.

Csak ezt a négy frontot nézve is 2023 lesz a háború utáni korszak legveszélyesebb éve. Talán már be is léptünk a háború előtti időszakba, anélkül, hogy tudnánk róla, de ez nem jelenti azt, hogy nincs más dolgunk, mint hátradőlni és beletörődni, hogy lesz, ami lesz.

Éppen ellenkezőleg, reagálni kell, annak a tudatában, hogy a közhiedelemmel ellentétben az erőviszonyok a demokráciáknak kedveznek. A kínai, a török, az orosz és az iráni rezsimek jelentős bosszúságot képesek okozni, de ők azok, akik válságban vannak, ők azok, akiket a népeik kitagadnak, és ők azok, akik már nem tudják, hogyan lábaljanak ki a nehéz helyzetükből. Ezzel szemben a demokráciák képesek voltak felfegyverezni Ukrajnát, és lehetővé tették a számára, hogy ellenálljon az agressziónak, amit a világ legnagyobb területű országa indított ellene. Az európaiak ragaszkodása az Unióhoz sem volt még soha ennyire erős. Putyinnak azt is sikerült elérnie, hogy bővöljön az EU és a NATO tagjelöltjeinek a sora, miközben Közép-Ázsia elszakadóban van Moszkvától. Hszi Csin-ping alighogy elérte, hogy új Mao Ce-tungként tekintsenek rá, máris megkérdőjeleződött a mindenhatósága. Recep Erdogan nagy kockázatot vállalna, ha a választási vereség elkerülése érdekében háborút indítana, és még a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor is, aki Vlagyimir Putyin nagy támogatója és az illiberalizmus teoretikusa is vesztésre áll a több mint 20 százalákos infláció és az uniós partnereivel folytatott nehéz kötélhúzás közepette.

A demokráciáknak is sok gondjuk van mostanában, de nem fenyegeti őket rendszerválság, ráadásul Putyin és Hszi nehézségei megerősítik a demokráciák tekintélyét és egyre nagyobb a mozgásteret biztosítanak nekik.

Ha együttműködnek, a demokráciák megtehetnék, hogy rossz fényben tüntetik fel az orosz elnököt: ha javaslatot tennének egy olyan európai struktúrára, amely biztonsági garanciákat nyújt a földrész valamennyi országának, beleértve Oroszországot is. Egy ilyen javaslat vitát indíthatna Moszkvában, kiutat kínálhatna Oroszország számára, visszaadhatná Ukrajnának a régi határait, és az agresszió visszaverésével egy napon bevezetné a kontinentális stabilitás és együttműködés korszakát.

Hasonlóképpen, az Európai Unió nyilvánosan arra ösztönözhetné a kínaiakat, hogy nyújtsanak biztonsági garanciákat ázsiai szomszédaiknak, és ezáltal elindíthatna egy olyan leszerelési folyamatot Ázsiában, mint amilyet Európában az enyhülés és a peresztrojka során tapasztaltak. Ez lehetővé tenné a tajvani kérdés befagyasztását arra az időre, amíg Kína formába önti a perifériáján lévő államok közötti békés együttműködés, vagy akár egy ázsiai közös piac megszervezésére irányuló törekvését.

Mivel a diktatúrák meggyengültek, ideje javasolni nekik, hogy térjenek vissza az ENSZ Alapokmányának elveihez, és ideje továbbfejleszteni az ENSZ, az ENSZ Biztonsági Tanácsa és az összes nemzetközi szervezet működését.

Az Európai Uniónak, amely az Egyesült Államok szövetségese, de egyúttal már kellően egységes, gazdag és erős ahhoz, hogy önállóan is létezzen, 2023-ban meglennének az eszközei arra, hogy közvetítő és béketeremtő szerepet töltsön be Európában, Ázsiában és a Közel-Keleten. Az Unió képes rá és kötelessége is elhárítani a kialakuló háború előtti korszakot, mert ha az Unió nem tesz semmit, akkor ki fog?

Print Friendly, PDF & Email

English Français Deutsch Polski